Mindennapi. Semmi különös

Késésben vagyok, kapkodok, indulok, sálam a nyakam köré sikerítem, sapkám a fejembe nyomom. Kulcs, belépőkártya, kesztyű? Kesztyű nincs meg, kártya-kulcs megvan, az idő szorít, elindulok, hitegetem magam, hogy nincs is olyan hideg, kibírom, kibírom.

Felülök a bringára, már a második saroknál érzem, hogy de hűvös van, jaj de hűvös, a szél is csípős, ahogy markolom a kormányt, a bütykeimbe mar a hideg. Mire megérkezem a kis térhez, már alig érzem az ujjaimat, összedörzsölöm kicsit a kezem, ez jó, még ha kicsit fájd is, megfújkálom szegény kivörösödött bőröm. Nem baj, nem baj, kicsit kell még kibírnom, innen már gyalogolok, nincs akkora menetszél, de a kezemnek már mindegy. Áttolom a biciklit a síneken, innen már gyalog megyek, hegynek föl. Elhaladok az éjjel-nappali mellett, a nagy tükröződő kirakatra futtában rápillantok, meglátom magam az üvegben.
Valami nem stimmel.
A fejemen.
A homlokom fölötti rész amorfan, torzul előredudorodik a sapka alatt. Mintha Frankenstein kevéssé vonzó nagynénje lennék. A hajam hátul van, az nem lehet felelős a dudorért. Odanyúlok, megtapogatom (már nemigen érzem a kezem), és tényleg, nem a hajamat érzem a sapka alatt. Hát akkor mi az?
Leveszem a sapkát, érdeklődve belenézek. És igen: ott szerénykedik benne a pár kesztyűm, amiért reggel felforgattam a fél lakást.