Sunt lacrima rerum

Jó lenne írni valami érdekesről, de a napjaim a kiszámítható kategóriából lassan átcsúsznak a halál unalmasba. Mondjuk már nem járunk bútorboltba, csak barkácsáruházakba, de még mindig csak pakolok, dobozba be, dobozból ki. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy ebben a szezonban nem volt a lábamon korcsolya, és ha így megy tovább, nem is lesz.



Mindenesetre e szörnyen unalmas időszak alatt is nagy felfedezéseket tettem.

1. Szeretem a tárgyakat. Szeretem a tárgyaimat.
Teri kérdezte a kipakolás előtt lidérces rumli láttán, nem érzem-e, hogy megfojtanak a tárgyak. Nem. Nem félek tőlük, nem érzem, hogy elnyomnak. A legtöbbnek története van, emlékszem rá, mikor, hogyan került hozzám, és sokszor nem könnyű megválnom tárgyaktól, még ha tudom is, hogy észszerűen nincs rájuk szükségem. De például nem válok meg a régi gyerekkönyveimtől, a dedikált könyveimtől. A nagymamámtól kapott szobai hőmérőtől. És nehéz kihajigálnom a régi gyerekjátékokat, pedig isten bizony, örülök, hogy már elmúltak a gyerekek háromévesek.
És ott van az is, hogy jó dolgaink voltak/vannak, jó minőségű, szerintem szép tárgyaink.

2.  Szeretem a régi dolgokat.
Ha tehetném (nem tehetem), csupa régi bútorom lenne. Életem legkényelmesebb bútorai, ágyai, rekamiéi, heverői, több évtizedesek voltak, jó minőségű, időtálló darabok. Jól érzem magam közöttük, vélhetően nem függetlenül attól, hogy ilyen bútorok között évtizedeket töltöttem. Nem érzem magam múzeumban, nem illetődöm meg tőlük. A múltkor felmerült, zavarna-e valakit, ha tudná, valaki meghalt az ágyban előtte. Nem zavarna.

3. És vannak abszolút madeleine keksz-szerű felfedezéseim is. A padlásról pakoltam le a könyveket, amikor felbukkant előttem egy kétkötetes mű két sárga gerince, az egyikből kikandikált valami piros.
Ahogy nyúltam érte, felrémlett előttem egy több mint húsz éve meg nem lévő szoba, és láttam a régi fekete bakelittelefont a könyvespolcon, felette Évike képeit, műtermi fotók voltak, készülhettek a negyvenes években talán, a háború után már, a kékcédulás választások előtt még - Évike bohócjelmezben, orrához emelt tenyérrel, csúcsos bohócsipkában, és ott, a telefonnál volt a két kötet, nem messze a Judy Garland-életrajztól és Gobbi Hilda Közben... című memoárkötetétől. Mielőtt kihúztam, a lapok közül a piros valamit, már tudtam, mit fogok a kezemben, horgolt könyvjelzőt, rajta ódivatú becenévvel. Úgyhogy magamhoz öleltem a két kötetet, visszacsúsztattam a könyvjelzőt, és feltettem az új könyvespolcra.

4. További örömteli felfedezéseim voltak: a régi kasmír keverék télikabátom, ami rám jön, sőt jó rám,  a régi szemüvegkereteim, amelyek jól állnak, egy csomó régi fénykép, amelyen milyen szép vagyok. Csak azt tudnám, hol vannak a fekete zoknijaim.