Asszociációk

A múlt héten lementem tornázni, és jólesően vettem észre, higy a szokott tuc-tuc helyett pörgős zene szól: Hungária-egyveleget tettek be a lànyok. Aztán ahogy végignéztem a közönségen, a Csókkirály meg a Multimilliomos dzsesszdobos helyett inkább a Parkett ördögèt éreztem volna találónak.

********

Csak én tartom bizarrnak, hogy az Állatkórházzal szemben pecsenyező működik?

Az igazságot még sosem mondtak ilyen kedvesen a szemembe

- Megvan! Te egy kupitündér vagy!
- ???
- Ahol megjelensz, öt perc alatt kupit csinálsz magad körül.

Költői kerdes

Miert fordít magyarra, aki nem tud magyarul?

Jaj, november

Hát én úgy utálom ezt a hónapot, hogy még.

höhö

Ma a telefonom szerint gyalogoltam/bringáztam 11 km-t, de a valós szám ennél nagyobb (úgy 13 lehet), mert reggel elfelejtettem zsebre vágni a telefont, amikor B-t vittem suliba (gyalog). Máskor ezért a távolságért elmegyünk kirándulni.

Csak ámulok

Mérhetetlen csodálattal nézem azokat, akiknek van energiájuk stílusosan élni. Nekem a puszta életben maradás is erőt próbáló feladat sokszor.

just for the record

1) Új univerzum tárult föl előttem, miután felfedeztem/követni kezdtem pár főzős FB oldalt.
2) Létezik playlist a takarításhoz is.

tücsök és bogár jeligére

Pókhasamat darázsderékra cserélném.

Az előző apropóján

Még érlelgettem egy kicsit a mondanivalóm a Budapest Noirról, hogy mennyire szépen összedolgozta a szerző a valós karaktereket a fiktívekkel, hogy mennyire alaposan beleásta magát a detektívregény műfajának témájába, milyen alapos kutatómunkát végzett a bűnügyi tudósítások, a hajdani utcanevek végigbogarászásával, milyen szépen passzintotta bele a fiktív, "de akár így is történhetett volna" történetet a történelmi háttérbe - ez engem mint filoszt, nem tagadhatom, lenyűgöz.

De aztán rájöttem, mégsem ezért szeretem ezt a regényt, a vonzalom nem a filoszkodásban rejlik, annál sokkal prózaibb. Egyszerűen arról van szó, hogy a szerző szereti - és ismeri - a címszereplő várost, ezzel pedig levett a lábamról. (A sorozatban Gordon megfordul más városokban is, azok leírása teljesen hidegen hagyott.) De azzal lefegyverzett, hogy pontosan ismeri a pesti gangok világát, a bérházakét, amelyek udvarán csak ecetfa nő, és tudja, hogy a lépcsőn, melyen járunk azóta is, hogyan kopott el a kő. Ismeri a sárga keramitkockákat, a sötét cselédlépcsőket. Ismeri a pesti kapualjak szagát. Látta már Budapestet éjjel. Villamosozott ki a külvárosokba, ázott be a cipője Pasaréten. De otthon, igazán otthon a körút mentén érzi magát, vagy legalábbis nem túl távol attól, olyan házakban, amilyenekkel még ma is gyakran álmodom, és amelyekben járva észreveszem a lépcsők tövéből kikandikáló bronzkarikákat, megsimogatom a gangok korlátjának vascsipkéit, a pusztuló vagy már elpusztult, leveleket vagy oroszlánfejeket mintázó falidíszeket, észreveszem az építés évét jelző, néha összetört és randán vagy sehogy sem pótolt feliratot a kőpadlókon - szóval bármennyire nem vagyok kemény öklű zsurnaliszta, mégis, valahogy úgy érzem, egy vérből valók vagyunk, Gordon-Kondor, meg én.

Budapest, noir?

Naszóval itt ez a Budapest Noir, meg a belőle készült film, amit nem láttam, és nem is biztos, hogy szeretnék megnézni, mert már most tele vagyok előítélettel.

Én ezt a könyvet szeretem. Nem a bűnügyi szál miatt, vagy akár a cselekmény miatt, de hát Hrabalt se a cselekmény miatt olvasunk, vagy Kafkát vagy Esterházyt sem. Továbbá szeretem a jól megírt történelmi lektűröket, vagy a könnyedebb olvasmányokat, kezdve a Rózsa nevétől át a Sansom-regényekig. És fontos kitétel a jól megírtság: hogy a szereplők az adott korszellem szerint, annak logikája mentén és ne a 21. századi logika és elvek alapján gondolkodjanak, nyilvánuljanak meg, alkossanak véleményt, mérlegeljenek és cselekedjenek. Ha a szerző a történelmi regény mellett dönt, a történelem mellett is dönt, felelősséget vállal, hogy bevezeti az olvasót a kor univerzumába, annak minden celebjével, akkor jelentősnek tűnő konfliktusával, bestsellerével, szellemi áramlatával, illemszokásával, kedvelt ételeivel, politikájával.

Ebből a szempontból a Budapest Noir jó regény. Jók a figurák, plasztikusak, jók a konfliktusok, jó, hogy a szerző ismeri a várost, a szereplők villamosoznak, zsírpapírból eszik a császárszalonnát, tejbüfékbe járnak, a házmesterrel hozatják a zónapörköltet és lefizetik a féllábú trafikost egy jobb cigarettáért. A zsurnaliszta szót én szívem szerint egyszer sem használnám, nemhogy ennyit, sok az álszellemes mondat (bár mivel mindent a főszereplő szemszögéből látunk, ezt betudhatjuk az ő álszellemességeinek is). A nagypapa lekvárfőző megszállottsága nekem túlzott (inkább töltött volna kolbászt, és egyáltalán, _mit_ lehet csinálni annyi lekvárral, arról nem is beszélve, hogy olyan gyümölcsöket is összefőz, amelyek nem is érnek azonos időben vagy októberben, amikor a regény játszódik), és Zsigmond kicsit túl gyakran tárja szét a kezét - még akkor is, ha ez fizikailag lehetetlen. De a harmincas évek "szűk levegője" ott kísért. Óriási és elismerésre méltó munka van a valós szereplők (Hain Pétertől Vécsey Leóig) ábrázolásában; valóban, akár _viselkedhettek volna_ úgy is, mint ott, akkor.

Mostanában sokat beszélgetünk a gyerekekkel a 20. századi történelemről, M. rengeteget kérdez. Nincs olyan család ma Magyarországon, akin így vagy úgy át ne gyalogolt volna a világtörténelem. Ezeknek az éveknek az eseményei a mi személyes sorsunkat is meghatározzák már (felpofozta-e a dédpapát a csendőr? Kuláklistára került-e a család? Érintette-e dédpapát a numerus clausus? Minősült-e osztályidegennek? Elveszett-e az erdélyi, felvidéki birtok? Hányan maradtak a családból a Don-kanyarnál?), egy-egy akkori sérelem vagy előny más irányba kanyarintott sorsokat. Sok-sok ilyen könyv kellene a mostanában oly lelkesen mosdatott harmincas-negyvenes évekről, a választási lehetőségekről, a hazafiakról és a magukat annak vallókról, a háború felé sodródó, sérelmeit dédelgető országról, a mindennapi kis megalkuvásokról és nagy hazugságokról és ordító lózungokról, hogy jobban értsük: kik vagyunk. Nem állítom, hogy ez a lektűr megmondja, de igen alapos bepillantást enged a kisemberek - dédszüleink, ükszüleink - mindennapjaiba. Igen, ilyen a történelem alulnézetből: a legérdekesebb, az a legizgalmasabb, ami a tankönyvekből aztán kimarad, ami a történelemcsinálás boszorkánykonyhájában végbe megy. (Ez egyébként a sorozat legfeszesebb darabjából, a Budapesti kémből érezhető leginkább.)

Aztán a film.
Én örültem, hogy filmet forgatnak a könyvből. Aztán ahogy derült ki sok minden, úgy fogyott a lelkesedésem.
[spoiler]
Amikor nagy csinnadrattával beharangozták a szereplőgárdát, akkor ment el először a kedvem. Oké, sikerkönyvet megfilmesíteni nem feltétlenül nagy rizikó. De olyannyira közhelyes volt a szereplőválasztás, hogy már fájt. Kováts Adél mint nagyasszony? Kulka mint méltóságos úr? Dobó Kata mint Vörös Margó? és komolyan: Tenki Réka mint Krisztina? (Aki a könyvben hangsúlyosan szemüveges és hangsúlyosan grafikus és hangsúlyosan erdélyi szász?) És nem, nem attól kap a normális ember valaki észbe, hogy a barátnője épp zsidó (igen, zsidó, ezzel a névvel, hogy Krisztina!) akinek meg árja, hát néki aztán semmi gondja a fennálló rendszerrel, köszöni, jól van!) Mi lett volna, ha a méltóságos urat mondjuk  Mácsai Pál alakítja? Vagy Kern András? Eperjes Károly? A feleségét meg Tóth Ildikó, Bánsági Ildikó, Udvaros Dorottya? Vörös Margó szerepében Rezes Judit?
Ne akarjunk már mindent mindig megúszni. Akkor kár elkezdeni bármit is, hagyhatjuk nyugodtan a fenébe.

Semmi meglepő

Néha, saját preferenciáimat elemezve arra gondolok, a kőkorszakban lenne a helyem vagy az amishek között nem vagyok a mai kor embere. Az utóbbi egy hétben semmilyen igényem nem volt FB-ra, emailekre, legszívesebben a telefont se vettem volna fel. És akkor éreztem a legjobban magam, amikor a nyirkos fűben, mocsoktól feketéllő kézzel túrtam a hullott dió után (még az árokba is bemásztam), gyümölcsfát és szőlőt válogattam a kertészetben, aztán elültettük Balatonon, ahová hirtelen felindulásból leficcentünk vízteleníteni, vagy amikor gyalogoltunk a Mátrában, ahová, a körülmények szerencsés összjátékának köszönhetően (M., aki előreláthatólag szabotálta volna a túrázás műfaját, vidékre ment egy többnapos bajnokságra, és végül is nincs értelme szétverni a zuhanytálcát, idő kérdése, mikor szárad ki a fal) szombaton felkerekedtünk Parádsasvárra, és Apc, illetve a közelében lévő áltengerszem megtekintése és egy Mátrafüreden elfogyasztott világbajnok vadpörkölt után oda is értünk, este dézsafürdőt vettünk a szabad ég alatt, ma pedig reggel már háromnegyed 8-kor az erdőben gyalogoltunk. Aztán, bár a mai napra napsütést jeleztek előre a meteorológusok, inkább a ködöt és a nyirkot választottuk, ebből semmit nem tapasztaltunk Galyatetőn, ahol 5 fok volt és 2 méteres látótávolság. A csilliárdokból felújított és tényleg nagyon fancy turistaszállóban ivott kávétól felbátorodva elgyalogultunk Piszkés-tetőig (bár én Parádsasvártól akartam felgyalogolni, de lekettőegyeztek), aztán visszatérve kicsit féltünk B-val egy bazi nagy és engem pitbullra emlékeztető kutyától, aztán _megint_ igen jót ebédeltünk, már nem tudtunk felmenni a Kékesen a kilátóba, és hazajöttünk. Az M3-on tapasztaltak alapján próbálok kevesebbet panaszkodni majd az M7-re.

A hét tapasztalatai alapján a következőkre vágyom:
egy cserépkályhára
egy sparhertra
esetleg egy kemencére
többnapos gyalogtúrákat tenni (eddig a Bükk, a Mátra és a Börzsöny vezet, de valszeg azért, mert nem voltam még a Zemplénben)
egy felfújható kajakra (immár augusztus óta, tehát a vonzalom hosszú távúnak mondható).

nem vágyom viszont továbbra sem macskára a harmadik emeleten; november 1-jén ugyanis keserves nyávogás után egy kismacskát piszkáltunk le Balatonon a szomszéd ház tetejéről. Mint kiderült, a kismacska, testvérével együtt az ajtó előtt töltötte az éjszakát. Még ahhoz is túl kicsik voltak, hogy tudják, érdemes sietni, ha az ember tejet tölt nekik, csak ültek, és néztek cukin egész nap. Az egyik viszonylag barátságos volt, a másik fújt, ha hozzányúlt az ember (mert eltette a küszöbről). Induláskor aztán I. oltalmába ajánlottuk őket, és milyen jól tettük; a szelídnek szerzett gazdát, a fújósat úgy tűnik, befogadják ők; a macska szerény javaslatomra a Majré nevet kapta.