Na idő, ezt add vissza

Arra ébredtem tegnap hajnalban, már a Bori ágya előtti szőnyegen, hogy csillapíthatatlanul ráz a zokogás, de úgy, hogy ide-oda mozog a testem. Álmomban a Pozsonyi úton jártam, a velünk szemközti házban, ahol az L. család lakott valamikor, I. néni volt a legszebb nő, akit valaha láttam, mindenesetre óvodásként így éreztem, olyan volt, mint Hófehérke, és kedves volt nagyon, Gy. bácsitól kicsit féltem, mert minden második találkozásunkkor felszúrta a fülemet, a fiuk, A. meg folyton a copfom rángatta, együtt jártunk óvodába meg iskolába is. És álmomban beléptem már felnőttként a 17. számú házba, és már a lépcsőház is csodálatos volt, a nagy ablaktáblákon beszűrődött a fény, a pászmákban porszemek táncoltak, és mélybarnák voltak az ajtók, az udvarra kinézve aztán meg olyan vadregényes kertet láttam, hogy már mondani se tudtam a többieknek, hogy nézzék, milyen csodálatosak ezek a fák, a bokrok, a régi kőmedence, hogy piroslanak a bogyók a sárga avar előtt, csak mutogattam meg tátogtam hang nélkül, aztán már feltört a nyüszítő sírás is, sirattam a csodaszép I. nénit és a csodaokos Gy. bácsit, akik mindketten meghaltak már.