2011. május 20., péntek

Pénelopé vászna

...ami valójában L. törülközője, de hasonlóképp készült, mint a fenn említett lepel, és most végre csak kész lett, és mivel decemberben minden egyéb képemmel elszállt a telefonomból K.V. kisfiának hímzett törülköző, megfogadtam, hogy nincs mese, ezeket dokumentálni kell, mert máskülönben magam sem hiszem el, hogy képes voltam ilyenre, és megcsináltam. Igaz, hogy eredetileg a novemberi születésnapra szántam, és még az októberi szafarin kezdtem csinálni, de a nagy nap reggelén még mindig csak a piros polipnál tartottam, és öltögettem az ágyban fél hétkor, mint az őrült, de fél nyolcra beláttam, hogy nem leszek készen semmiképpen (akkor még csak a két sellő volt meg, a felirat meg a másfél polip). Aztán amikor órákat dekkoltam a bölcsiben Borira várva, akkor lendületet kapott a dolog, és elkészültek a polipok, utána meg már elindultam a lejtőn, ide egy kis hal, nem, ez túl közel lesz a felirathoz, akkor felfejtem a felétől, na, ez jó lett, akkor ide egy másik, legyen egy csiga is, és lett. Amikor meg mindennel kész lettem, a fonákával nem voltam megelégedve, úgyhogy egy vasalható anyaggal lezártam az egészet, már csak rá kell ölteni a biztonság kedvéért.  Nevettünk rajta É-val, hogy 6. szülinapra szántam, aztán a végén kelengye lesz belőle, hát majdnem, csúsztam vele egy jó fél évet. Június 17-én, odaadom végül, névnapi ajándék lesz. 
Van még egy ugyanilyen törülközőm, azt elkezdem Marcinak a júliusi szafarin. 



2011. május 18., szerda

Paradox

Marci az apjára hasonlít. Nagyon. Már csak a szakáll hiányzik az arcáról.
Bori rám hasonlít. Nagyon. Már csak a szemüveg hiányzik az orráról.

Mi Cs-val nem hasonlítunk egymásra. (És nem azért, mert neki nincs szemüvege, nekem meg szakállam.)

Mégis, hogy lehet, hogy aki meglátja a két gyereket egymás mellett, döbbenten felsikolt, hogy istenem, mennyire hasonlítanak?

2011. május 17., kedd

Bölcsi

Ma kis híján tizenötezer forintot hagytam ott a bölcsiben ebédpénznek és a fényképekért (ez utóbbit nem is minősíteném). Amikor az összegtől enyhén kótyagosan kitámolyogtam az utcára, duplán örültem, hogy Borit végül beírattam az oviba. Már K. néninek köszönhetően választottam neki jelet is: alma lesz - ha úgy hozza a szükség, Marci pöttyös labdáját pillanatok alatt almásíthatom majd.

2011. május 13., péntek

Ez nem az én sztorim, de elmesélem

Mindig rájövök, hogy noha már nem számítok mai csirkének, igazából egy bocitekintetű, naiv (rosszindulatúbban: együgyű) lélek vagyok - és valószínűleg már maradok is életem végéig.

Az alábbi sztori is ebben erősített meg.

A történetet K. mesélte az uszodában, mintegy 'az semmi' típusú válaszként az óvodai westernes kis szösszenetre. És igaza van, mert az ő története tényleg mindent visz.

A testvérével esett meg a dolog, aki fogorvos, és költözés miatt új óvodába akarta íratni a gyerekét. Megadta a módját a dolognak, telefonon bejelentkezett a vezetőnőhöz, kapott is egy időpontot, amikor fogadta. Odament, várt, várt, végül azért csak bebocsáttatást nyert a szentélybe. Belépett, bemutatkozott, doktor Ikszipszilon, és elkezdte mondani a mondandóját. A vezetőnőnek csak lassan esett le a tantusz, hogy mondjuk nem valami tótumfaktummal beszél az ÁNTSZ-től vagy az önkormányzattól, de egyszer csak leesett, és félbeszakította:
- Maga nem is doktor! Miért mutatkozik be úgy, mint egy doktor?
- Doktor Ikszipszilon vagyok. Ez a nevem. 
- Maga itt nem doktor, hanem egy szülő!

2011. május 10., kedd

Tegnapelőtt, tegnap...

Bori tegnapelőtt a vécébe kakilt. Tegnap egész délelőtt prímán eljátszott a nagyapjával. Ma mi jön? Délután kipróbálja a szemceruzám, és Bravo Girlt követel az újságosnál?

2011. május 8., vasárnap

Western az óvodában

Ezen a héten zajlott az óvodai beiratkozás. Hol? Marci óvodájától mintegy 3 km-re, a Sz. út másik odalán, az üveghegyen túl, ahol a kurta farkú malac túr. Tehát hiába mentünk naponta a vágyott épületbe Marciért, Bori beiratását nem tudtam elintézni - mert a vezetőnő nem volt hajlandó a két tagóvoda egyikébe sem betenni a lábát, beiratkozás ide vagy oda. Ez már eleve piszkált egy kicsit, de mivel Bornyenka idehaza lábadozik, sőt még a jövő héten is itthon lesz, és még messze nincs a spiccen, így külön szervezést igényelt, hogyan jussak el az üveghegyen túlra, a vezetőnő birodalmába úgy, hogy nem cincálom ide-oda Borit.
De végül megoldottuk persze, mint mindent, összekészítettem a születési anyakönyvi kivonatot meg a lakcímkártyáért is feltúrtam a lakást, de az is meglett, és a személyim is, és péntek reggel 8 óra után pár perccel beléptem az óvoda ajtaján.

Kicsit tanácstalanul néztem körbe, mindenhonnan csoportszobák nyíltak a hosszú folyosóról, a hatalmas ablakokon ömlött be a napfény. Szerencsére előlépett valahonnan egy kellemes arcú, magas nő, köszönök neki, mondom, a beiratkozás miatt jöttem.

- Ott vannak a papírok, azt töltse ki, azzal lehet menni a vezetőnőhöz.
- Köszönöm. [Kis szünet, turkálok a vadiúj táskámban.] Kaphatnék egy tollat?
- Nincs nálam egy se. Az összeset elvitték a szülők. Nincs.

A párbeszéd itt véget ért. Néztünk egymásra, mint két revolverhős a vadnyugaton, a másodpercek vánszorogtak, a feszültség egyre nőtt. Ki törik meg? Vajon bemegy-e az adminisztrátor egy szobába, kér-e egy kollégájától egy golyóstollat? Vagy megfutamodok-e, mormolok valamit a bajszom alatt, hogy igazából mégsem szeretném, ha Bori oviba menne jövőre, és kisomfordálok az ajtón? Esetleg rámutatok-e, hogy most járok-e életemben itt először, és sokkal jobb esélyekkel tudna ő szerezni egy tollat, mint én? Idegek csatája.

A megoldás deus ex machina képében érkezett. Az adminisztrátorhoz odalépett egy anyuka, aki fültanúja volt a párbeszédnek, és felajánlott neki egy golyóstollat.

2011. május 3., kedd

Jobb, bal, jobb

Öt napon belül háromszor fakadt fel Bori füle, egy sima, egy fordított mintában.