Kalandjaim a közszférában

Ősz derekán, amikor elkezdtem itt dolgozni, újraolvastam az Abigélt kábé hatvankilencedszer, és mindennap pontosan úgy éreztem magam, mint Vitay az első nap a Matulában (amikor még nem utálták): hogy az eddig megszokott, színes-szagos, izgalmas világból belecsöppentem egy rideg, fekete-fehér, átláthatatlan és értelmetlen szabályok által uralt helyre, ahol minden idegen, és semmi sem jó, amit csinálok, de eligazítást, magyarázatot, útmutatást nemigen várhatok senkitől. Ha akkor megnyertem volna a lottóötöst, szívem szerint pontosan ugyanilyen levelet hagytam volna magam után: Játsszátok tovább a hülye játékaitokat ebben a börtönben. Én mindenesetre megszököm. bv

A lottóötöst nem nyertem meg, a szabályokat talán valamennyire átlátom már, a megszokás miatt az egész egy kicsit kevésbé nyomasztó, mint öt hónappal ezelőtt. M. kolléganőm mesélte, hogy miután a családjával megnézték az Abigélt, a férje javasolta, hogy írjunk mi is cédulákat, és dugdossuk az egyik szobor fülébe - van az épületben elég -, hátha segít valami felsőbb hatalom.

Tegnap korábban elmehettünk húsvétra való tekintettel (ilyen állítólag három éve nem fordult elő), és meglátogattam régi kollégáimat a régi munkahelyemen. Üdítő volt látni normálisan öltözött normális embereket, akik még ha panaszkodnak is, szemmel láthatólag szeretik, amit csinálnak, és büszkén mutatják a munkájuk eredményét.