Szókincs

Még évekkel ezelőtt, Bori meg sem született, ültünk az orvosi rendelőben Marcival, és diskuráltunk, leginkább azt hiszem, a falat díszítő, korukból kiindulva muzeális értékű kerámiaállatokról. Szemben ült egy anyuka a hasonló korú (talán hároméves?) kisfiával, egy darabig csak hallgatott minket, aztán megjegyezte, hogy milyen szépen beszél Marci, és megkérdezte, mikor kezdett beszélni. Mondtam, hogy úgy másfél évesen, és kis sóhajjal (amiből azért kiérződött a büszkeség) hozzáfűztem, hogy azóta se hagyta abba. 

Ez a szituáció aztán elég sokszor megismétlődött, az évek során elkoptak a kezdetre vonatkozó kérdések, de gyakran megdicsérték Marcit, milyen szépen beszél. Én meg csak hallgattam, megköszöntem, de hát igazából nemigen tudok mit kezdeni ezzel, mert nekem Marci ugye az etalon, nekem egy hétéves így fogalmaz, és ilyen szavakat használ és kész. 

Pénteken jöttünk haza az iskolából, és kérdeztem, mi újság, kisfiam, és Marci elmesélte, hogy képzeljem el, hogy úszott a folyosó, mert az egyik osztálytársa túl sokáig nyomta a gombot a piszoáron. Itt egy kicsit gyanús kezdett lenni, hogy milyen szavakat használ ez a gyerek, és visszakérdeztem, hogy hol, kisfiam? Hát a piszoáron, ragaszkodott a tényálláshoz Marci, és hozzáfűzte, a gyengébbek kedvéért mintegy, hogy az iskolában van piszoár. 

Itt azért már gyanút fogtam, hogy a piszoár talán mégsem az átlag hétévesek alapszókincsébe tartozó szó, még ha fiúgyerekek is, mert a lányok nyilván felmentést kaptak, és azóta figyelek. A hétvége alatt feljegyeztem Marci repertoárjából a nehezményez, eltulajdonít, hiányol igéket, valamint felhívta húga figyelmét a penye jelző nem megfelelő használatára. És egyelőre a matekóra jobban tetszik neki, mint a magyar.