...keserűek, de a gyümölcsei édesek, mondotta Arisztotelész, és mélyen igaza volt. Pedig szerintem neki nem is volt nagy kín az iskolaválasztás.
Amikor ide költöztünk, külön örültem, hogy itt van háromsaroknyira egy jó nevű iskola, nagy hagyományú. Egyértelmű volt, hogy ide fognak járni a leendő gyerekeink, szuper. Aztán az azóta eltelt évek alatt az iskolát távolabb költöztették, aztán még távolabb, de a tanári kar amúgy is szétszéledt, helyüket sóval behintették, volt-nincs nagy hírű iskola, a helyén most egy hírhedt oktatási intézmény működik.
Így hát maradt a kiszemelt másik iskola, amiről már beszámoltam. Ahol a leendő elsősöket sorsolással választják (a törvény betűjéhez híven), mert a 20 szabad helyre kb hatvanan jelentkeztek.
Amikor idáig értem a történetben, általában félbeszakított a beszélgetőpartnerem: Mint a lottósorsoláson?
Igen, pontosan úgy. Csak előtte nem közjegyző ellenőrzi, hogy a kilencven számot tartalmazó golyóbis megfelel-e az előírásoknak, hanem két szülő, aki vagy maga jelentkezett, vagy az irigylésre méltóan karcsú igazgató asszony szólította ki a tornateremben szabálytalan sorokba lerakott kinyitható székeken gubbasztó szülők tömegéből. A neveket tartalmazó összehajtogatott cédulákat egy ikeás dobozba szórták, az igazgatónő megkeverte, és miután a szülők beleegyeztek a sorsolási eljárásba, tempósan lépkedni kezdett az első széksor előtt, odakínálva a karót nyelt apukáknak-anyukáknak a műrattan dobozt. Minden szülő kihúzott egy cédulát a dobozból, és felolvasta a rajta álló nevet. A tanári asztalnál álló igazgatóhelyettes pedig kipipálta a szerencsés nyerteseket a névsorban.
A hatvanakárhány gyerekből három volt Márton. Nagyjából tizenöt cédulát húztak ki (én magam egy Zsófia nevű kislányét), amikor a második Márton neve is elhangzott. Itt adtam fel a reményt, felidézve a különc professzor, T. sztoriját, aki saját elmondása szerint azért úszott be mélyen a Balatonba, mert a bátyja így fulladt vízbe, és statisztikailag lehetetlennek tartotta, hogy őt is így érje utol a vég. Valószínűtlen volt, hogy a hatvanból a kiválasztott húszba három Márton is bekerüljön.
- Hánynál is tartunk? - kérdezte az igazgatónő, aztán a válasz hallatán megállapította: - Tehát még három. Húzzon, apuka. Köszönöm. Akkor még kettő. Húzzon, legyen szíves - lépett egy székkel odébb. - És még egyet - nyújtotta oda a dobozt egy másik anyukának.
Az anyuka megtört hangon olvasta fel az utolsó nevet, a harmadik Mártonét. Csak egy kicsit nyüszítettem föl. Marci lett a húszból a huszadik, és a harmadik Márton.
És most, hogy azóta anyu be is íratta (amíg mi éppen útban voltunk délnek), Bori pedig kedden kezdi az óvodát, egy darabig nem akarok foglalkozni a témával, hogy valamelyik gyerek intézményt vált. Még van négy évem a következő állomásig.
Hú, ez kemény lehetett! Én még nem láttam élesben efféle sorsolást, bár tudom, hogy létező módszer. Kívánom a legjobbakat a kiválasztott és sorsoláson megnyert iskolához - majd beszámolok, a patinásról, érdemes-e azt kinézni következő lépcsőnek :) Aki kihúzta Marcit, meghívtad egy fagyira?
VálaszTörlésNem tudom, ki húzta ki, a szülők többségét nem ismertem. A sorsolás után lassan indult oszlásnak a nép, a szerencséseknek még ki is kellett tölteni egy papírt. Rossz volt látni a visszautasítottak megnyúlt arcát, volt, aki sírással küszködött, vörös volt a szeme és remegett a szája széle. Ráadásul itt nem a teljesítmény döntött, csak a vakszerencse.
TörlésAzt a kedves ismerősömet akartam meghívni fagyizni, akivel egymás mellett gubbasztottunk a tornateremben, de az ő fiát nem húzták ki, még tartalékosnak sem. Így aztán a szomszédos cukrászda helyett a közértbe vezetett az utam.
ühüm, értem... még keményebb, mint elképzeltem... azért nektek gratulálok a szerencséhez is :)
VálaszTörlésSzeretném hinni, hogy nem számít annyit egy általános iskola, hogy világösszedőlést okozzon egy ilyen sorsolásos cécó, ami meglehetősen kegyetlen magának az iskolakezdési rituálénak a tükrében- ennek valami várakozással, emelkedettséggel teli dolognak kellene lenni, mondatja velem naiv énem. De mindegy is; én magam egy külvárosi, nem nagyon jegyzett intézményben tanultam, oszt mégis itt vagyok. (Persze ez az információ egy jobb érzésű szülőt azonnal akár meggondolatlan megvesztegetési vagy zsarolási akcióra is sarkallhat, gondolom, pedig nem ez volt a cél.)
VálaszTörlésKedves Commandante,
Törlésegyrészt igazad van, mert nem kellene világösszedőlést okoznia (én szeretném hinni, hogy emelt fővel távoztam volna szerencsétlen esetben, és nem sírok-rívok-pityogok). De _valamiért_ kiválasztja az ember az iskolát, és pont azért, mert nem ideális világban élünk, ahol minden iskola ugyanolyan. És nem is csak a pedagógusokra gondolok, bár az sem mellékes, hanem szerintem az is fontos, a gyerekközönség mit hoz otthonról, és mit honosít meg az iskolában.
Finnországban vagy Svájcban működik tudomásom szerint olyan a rendszer, hogy a közoktatás keretein belül mindenki oda megy, ahová tartozik. Slussz-kész-passz. Nincs is ekkora hirig az iskolaválasztásnál - mert nincs választás, és az osztályok is heterogénebbek (igaz, ehhez jól felkészült, megbecsült, talpraesett pedagógusok kellenek, akik képesek kezelni a heterogén társaságot).
Egyébként én azzal nyugtattam magam még a sorsolás előtt, hogy a magyar iskolarendszer legalapvetőbb vonása mindenféle kutatás szerint, hogy képtelen elsimítani gyerekek családi, szociális stb. hátteréből adódó különbségeket. És innentől fogva végül is mindegy, hova jár majd Marci.
(De azért örülünk, hogy felvették :))
A motivációt természetesen értem. Inkább csak a szkeptikus, túlságosan magyar énem mondatja velem, hogy a mi viszonyaink között szinte képtelenség tökéleteset választani, ahol mondjuk harmadikban nem tűnik fel a színen egy kevéssé szerethető tanerő. Tudom, vannak esélyek és van valószínűség is, csak... Egyébként nem is annyira neked szólt ez a megjegyzés (mert téged ismerlek), hanem a síró-rívó, összetörő szülőket képzeltem magam elé, akik éveken át tartó örök fájdalmat hordoznak magukban (effélét láttam már). Az iskolaválasztás sorsdöntőségében kevéssé hiszek, abban viszont inkább, hogy a szülő oldaláról rosszul kezelt helyzet ("mondtam, hogy nem viszi semmire ha ebbe az iskolába jár", stb.) nagyobb gond lehet, mint az iskola maga.
Törléserre:
VálaszTörlés"a magyar iskolarendszer legalapvetőbb vonása mindenféle kutatás szerint, hogy képtelen elsimítani gyerekek családi, szociális stb. hátteréből adódó különbségeket."
- nemhogy elsimítani képtelen, hanem kifejezetten tovább erősíti azokat és mélyíti a szakadékokat.Méghozzá úgy, hogy sem a hiányosságok leküzdésében, sem pedig a tehetségek gondozásában nem mutat az iskolák többsége semmiféle értelmes és koncepciózus utat. Egyes iskolák persze mutatnak és egyes pedagógusok is mutathatnak - csak nagyon esetleges, hogy a körzeti iskolában épp mi van, mert a rendszer az átlagra van belőve. Azt, hogy optimalizálva, azt már nem mondanám :( Mert sajnos vagy szerencsére kiindulásként a bemenetkor a mindenben tök átlagos gyerek ritka. Épp ezért egyikkel sem bánik a rendszer igazán jól. És ezt a nagyon lemaradott éppúgy megsínyli, mint a nagyon tehetséges - hacsak nincs olyan otthoni háttere, hogy a szülei megteszik ezt az iskola helyett.
Én lehet, hogy elsírtam volna magam, ha a választott helyett egy "tudom, hogy nem jó" iskolába kellene volna járnia a gyerekeimnek. Holott Á. első két éve a nagyon gáz tanítónő miatt szörnyű volt - mi választottuk, de csúnyán benéztük. Már az iskolaváltáson gondolkodtam, mikor harmadikra - minden beleszólásunktól mentesen, a rendszerből adódóan - kapott egy új tanítónőt, aki szuper, emberileg, szakmailag, mindenhogy. Iszonyú sokat számít a napi közérzethez. Nem biztos, hogy ahhoz, hogy lesz-e belőle atomfizikus vagy sem, inkább abba, hogy naponta frusztráltan, szomorúan jön-e haza vagy sem.