A nemzet

"...és Csíkországban együtt ünnepel a nemzet" - szól a Duna tévéből az esti mese előtt a műsorajánló még a múlt héten (a búcsút természetesen élőben közvetítették).

Jóllehet Magyarországon születtem (18. századi ún. Hungarus-felfogás), anyanyelvem magyar (reformkori nemzetfelfogás), és mióta keresek, azért kapok fizetést, mert jól, sőt mi több, az átlagnál jobban használom az anyanyelvem, ezek szerint mégsem számítok a nemzet részének. Hiszen nem ünneplek Csíkországban sem pünkösdöt, sem mást. Lassan 38 évesen ideje volt megtudnom végül is.

Szülinap

Ha hátralépek magamtól két lépést, és kicsit összehúzott szemmel alaposan megvizsgálom az elém táruló képet, én is belátom, hogy soha, de soha, de soha nem lesz időm mindarra, amit szeretnék. Mert hiába van egy ülepem (nem is kicsi), mégis több lovat próbálok megülni egyszerre. Sokat markolok, és keveset fogok. (Lásd: Minel jobban szoritja össze az öklét, annal többen csúsznak ki az ujjai közül).

Itt volt például Marci szülinapja tegnap. Legalább háromszor lesz megünnepelve (szűk család, nagycsalád, ovis haverok), és természetesen mindegyikhez jár torta. Oké. Kitaláltam, hogy mit csinálok: a májusi NL Konyhában látott cseresznyés-csokihabosat fogom megcsinálni. Cseresznye van, a többi hozzávalóért elügetek, sőt veszek tortalapot is (a gyávák menedéke!). Hazajövök. A májusi NL Konyhát természetesen nem találom meg abban a fakkban, ahol ott sorakozik az összes NL Konyha a lap indulása óta. Telefon, segítségkérés, a recept fél óra múlva a postaládámban landol. Remek. Közben ráébredek, hogy egy összeállítással még lógok, túrni kezdem a netet júliusi gyerekprogramok után. Nincs. Túrom a netet bármilyen júliusi program után, amely nem pálinkafesztivál, borkostolás, dzsesszkoncert. Nagy nehezen összevadászok hatot. Túrni kezdem a netet fotók után, amelyek megfelelően illusztrálhatják a kínkeservvel összeszedett  programokat. Még két röpke word file, és semmi sem állhat a recept és énközém.

Mire ez a pillanat elérkezik, egy órám marad. A lakás csatatér. Dilemma: vagy tortát csinálok, vagy rendet. A torta mellett döntök. Nekiállok, még optimistán. Kimagazok fél kiló cseresznyét. Megmosom. A konyhaszekrényből a nagy molytalanítási akció keretén belül kidobáltunk mindent. Normál zselatin nincs, csak lapzselatin. Még sosem dolgoztam vele.
A lapzselatin nem csinál semmit, a lé fél óra múlva is folyós. Úgy döntök, hagyom az egészet a sunyiba, szakácskönyv előkap, Dagadt Marika csokis-meggyes tortája mellett döntök, meggy helyett cseresznyével. Cukor, kakaó, víz kimért. Kavarom. Kavarom. Kavarom. A kristálycukor csak nem akar elolvadni. Kavarom. Amikor már csak kicsit karistolnak a cukorkristályok, és épp ki kellene lépnem az ajtón, hogy induljak Boriért, úgy döntök, jó lesz ez, és lekapom a tűzhelyről. Kavarom. Kavarom. Tízperces késéssel úgy döntök, jó lesz ez, mehet bele a vaj. Kavarom. Kavarom. Kavarom. A vaj elolvadt, a krém csaknem homogénnek tűnik, késésem 15 perc. Megpróbálom szétszedni a tortalapot a vágások mentén három lapba. Szakad. Szétszedem, megkenem, cseresznyével megszórom, összeállítom, hűtőbe beteszem, elnyargalok Boriért.

A bölcsiben felkapom Borit, elszáguldok vele az oviba (közben integetek Marcinak, akit N. magával vitt a játszótérre, köszönöm!), a leendő kiscsoportosok szüleinek tartott szülőire épp beesünk (mintegy tízperces késéssel). Bori kb egy óráig bírja a szülőit, utána nyafog, elege van, ki akar menni, pedig Á. néni csak épp belelendült a drámapedagógia csodáinak ecsetelésébe. A stréber anyukák jegyzetelnek.
Cs. megjön, elviszi Borit, én végre minden figyelmemet Á. néninek szentelhetem. A főnéni nem rejti véka alá, hogy az évközis gyerekek semmi jóra ne számítsanak, helyük, az nincs.
A jelválasztásnál megdöbbenéssel veszem észre, hogy az alma alatt, amit Borinak háromszor megígért K. néni, egy másik kislány neve áll. Tarde venientibus ossa: három jel maradt a nagy roham után, amit az alma birtokosaként - óriási hiba - nyugodtan néztem végig: a kaktusz, a tölcsér és a palatábla. Háborgok. Hangosan.
A gazdaságis M. néni a kaktuszt ajánlja. Felvinnyogok a kétségbeeséstől. Végül új jelet alapíttatok Borinak: a cicát.  Á. néni kacagva megjegyzi: Mennyi bajom van nekem a T. családdal!  A kérdésre, hogy mégis, mennyi baja van, tovább kacarászik, majd firtatni kezdi, hogyan is áll Bori a szobatisztasággal. Ezt övön aluli ütésnek értékelem.

Ekkor ér Cs. sms-e: elindulnak hazafelé a játszótérről. Anyu felugrott, hogy felköszöntse az unokáját, és hozott egy helyes kis tortát is. 

Reggelre a lé enyhén kocsonyás lett. Azt hiszem, a többi lapzselatinhoz nem fűzök vérmes reményeket.

Akkor

Hat éve ilyenkor már nagyon féltem.

Akkor is keddre esett 14-e, de nem esett az eső, meleg volt, nagyon meleg, csak vonszolódtam ide-oda, néztem ki a nagy üvegtáblákon a Kútvölgyi útra, mindenki kinn van, és éli az életét, csak én pislogok itt, gondoltam, meg féltem nagyon a másnaptól, milyen lesz. Bizarr módon a katéterezéstől tartottam a leginkább, mert egy régi osztálytársnőm szerint az rosszabb volt, mint bármi más.

Egy nappal így is több időm lett, mint vártam, már 13-án, azaz hétfőn befektettek hivatalosan, de a jó doktor úr lebeszélt a másnapi időpontról, nem jó az, mondogatta, legyen inkább maga az első reggel 8-kor szerdán, mit szól hozzá? Jó? Akkor haza is mehet, kedd reggel várjuk. Az már csak később állt össze (mint annyi minden ebben a történetben), hogy a jó doktort hétfő hajnalban egészen Erdélyből rángatták Pestre vissza egy ikerszülés kedvéért, ami olyannyira megviselte, hogy a közeljövőre megszabadította magát minden teendőtől. Így aztán hétfőn hazafelé vettem két kiló cseresznyét a piacon, és ez volt Cs-val az utolsó esténk ketten.
Kedd reggel ismét kórház, pizsama fel, vizit, a gyerekorvos néz rám szúrós szemmel, amikor hallja, hogy programozott császárra várok. Aztán miért? - vakkantja. Mert harántfekvéses - mondja valaki. Gyerekorvos biccent kurtán, nem mond semmit, sarkon fordul, fehér köpenye csapkod utána. Dr. G. nincs benn. Ma nem is jön be, magának nem mondta? - kerekedik ki az ápolónő szeme. Nem mondta.

Ez a nap tehát a várakozásé meg a szorongásé, egyszer átsétálok az altatóorvoshoz, kedves fiatal nő, kikérdez, elmagyarázza, hogyan szúrnak majd hátba, rutin ez, kicsit oldódik a feszültség. Éjjel próbálok koncentrálni, történjen már valami, kicsit fájdogál a hasam nagy összpontosításra. (Ma már tudom, nem volt az bakfitty sem.) Szerdán reggel én leszek az első a futószalagon, ötkor keltenek, mosdás, beretválkozás, a katéter nem is vészes, várom dr. G-t, aki végre be is esik, és közli, hogy elindult egy spontán szülése, a műtő már nem várhat, majd bepasszintanak, amikor lehet. Így foglaljuk indokolatlanul a szülőszobát Cs-vel, és néha anyuval, aki rajtaütésszerűen megjelenik, kiküldeti Cs-t a nővérkével (csak egyvalaki lehet benn a szülőszobában), de ő meg visszajön, így egészen fél 12-ig felváltva vannak velem.

Görbítse a hátát, V! - mondja valaki a maszk mögül, igyekszem nagyon, jó kislány vagyok, csak ne bántsanak. Görbítek, pici szúrások a hátamon, egy, kettő, három, később kiderült, egy is elég lett volna, ha jó helyre megy, de a medika még csak gyakorolt, nem baj, mindenki elkezdte valahol. Kérdezik, jól vagyok-e, a kérdést komolyan veszem, és mondom, nem, mert szédülök és kellemetlen az egész, de rám szólnak, hogy éppen egy műtőben fekszem, és minden viszonylagos. Aztán érzem, hogy vágnak, meg húzzák szét az izmokat, és egyszer csak elkezdik kiemelni - mit kiemelni, kiráncigálni, kicincálni - Marcit. Két rettenetes másodperc után sír fel, és megmutatják, látom, megvan keze, feje, lába, és hogy óriási, 59 centi és 3750 gramm, körmeit Lugosi Béla megirigyelhetné. Az egyetlen szőke újszülött a kórházban.

Most odafenn alszik. A körmei tövig rágva. Szőke (nem egyedül az óvodában), úgy 130 centi, 32-es lába van. Lyukat beszél bárki hasába. Holnap lesz hatéves.

idill

A kicsik vizeznek.
A nagyok a cseresznyét eszik a fáról, a magokat gondosan szétköpködve.
A meggyes pite sül.
Valahol, a berekben Cs. párolódik a lessátorban, és várja a gyurgyalagokat.

Hobbi

Szín: Bori szalad a járdán hazafelé, Marci a nyomában. Utoléri, eléáll, nem engedi továbbmenni. Bori próbál jobbra-balra kitérni, hiába, erre bepöccen, toporzékolni  és visítani kezd. Ekkor érek oda én.

- Marcikám, hagyd békén, engedd, hadd menjen. 
- De anya...
- Marci, engedd el, ne sanyargasd már!
- De anya, úgy szeretem. Úgy szeretem sanyargatni.

ilyen itt

cica nesszel oson az alkony
a küszöbre csücsül dorombol
papsajt pusmog az árokparton
lekúszik a juhnyáj a dombról

szél matat a csipkebokorban
majd sziszegve kiront belőle
az elmúlt nap nap ki tudja hol van
hold ül a megvakult fenyőre

az eresz alatt elnémulnak
a fecskék hallgat a csőr csukva
a szárny a percek lopva múlnak
szunyókál a kertben a dudva

(Fecske Csaba: Estefelé)

Marci veszíteni tanul

Nem emlékszem már, hogy ment nekem ez a vesztek a játékban dolog, de azt máig emlegetik a szüleim, hogy az öcsém nagyon megküzdött vele, egyszerűen képtelen volt elfogadni, ha nem ő nyer, és kiabált, csalással vádolta a többieket, hát a szokásos. Marci leginkább megsértődik, de még a játék vége előtt, biztonságból, elég, ha két-három körön át számára kedvezőtlenül alakulnak a dolgok. Tegnap este félbe is szakadt a társasjátékozás emiatt, másodszor már nem akartam visszarendezni a táblán az aktuális állás szerint a figurákat. Lefekvés előtt beszélgettünk egy kicsit a dologról.

É: Meg kell tanulni veszteni, Marcikám.
M: De anya, én nem szeretek veszteni!
É: Senki sem szeret, kisfiam, de az, hogy ha nem nyersz, nem azt jelenti, hogy nem vagy okos, vagy ügyes... Az csak a szerencsén múlik. Azon, hogy mit dobsz. 
M: De én sosem dobok jól!
É: Van, amikor én dobok jól, van, amikor te, van, amikor apa. Ezért nyer hol ez, hol az. Ezért kell megtanulni veszteni. 
M: Anya, de akkor nem veszteni kell megtanulni... hanem nyerni!