Dióhéj

Nem sorolom fel tételesen az utóbbi egy hónap eseményeit, de volt benne kiadós influenza (vagy tíz év óta először voltam lázas), amikor úgy éreztem, hogy az életemért küzdök, és a mindenféle heveny tünet és magas láz dacára is kénytelen voltam dolgozni, még ha itthonról is – ezt azért jegyzem meg, mert nagyon-nagyon rossz volt, és azóta sem tudok napirendre térni a dolog fölött, hogy nem engedhetek meg magamnak (még ha adott időszakról van is szó) egy egyszerű betegséget sem.

Aztán volt benne könnyű lebegés a felvételi után, hogy igen, megvan, és istennek hála nem azon kell görcsölni, hova nem mehet, és hova van esélye bekerülni M-nak, hanem elég csak a már kinézett helyek sorrendjén merengeni (persze a szóbeli még hátravan).

Volt benne remek korcsolyázás a Műjégen egyszer B-val és barátnőivel, egyszer Terivel, és ahogy néztük a napfényben fürdő Vajdahunyad várat, az a szó jutott eszembe, hogy micsoda priviliged helyzetben vagyunk, hogy nézhetjük a napfényben fürdő Vajdahunyad várát;

És aztán a következő napokban a kis bennem élő imposztor átvette felettem a hatalmat, és ide-oda randalírozott, és folyton azt ordította tombolva, hogy nem is tudsz angolul, nem is tudsz angolul. Ami persze ebben a formában nem igaz, mert naponta dolgozom/levelezem angolul, de hát igen, mi mindenre jó egy harminc éve elhangzott randa megjegyzés egy egykor Londonban élt kortárs ismerősöm szájából a nyilván az övével nem összemérhető angoltudásomról (Tizenhat évesek voltunk.) És hát ebben a helyzetben kevéssé előnyös az sem, hogy egy kétnyelvű személlyel élek együtt, sose lesz olyan a nyelvi kompetenciám, nyilván. Aztán szépen elkezdtem visszazavarni a rács mögé a kis imposztort, például, hogy elkezdtem nézegetni a nyelvvizsgám 90+%-os eredményét, és elhittem, hogy azóta sem butultam meg.

Aztán jött egy pár napos szusszanásnyi Spanyolország megint, az utóbbi vagy három évben vagy harmadszor utaztunk oda, különböző részekre, és már a múltkor éreztem Asturiasban, hogy megvan, hol szeretnék éldegélni, és most még inkább úgy éreztem, hogy megvan, csak legyen nekem közelben valahol a tenger, meg madárcsicsergés meg hegyek, és talán a betegség miatt nem hiányzott most a hideg sem ezen a télen, annál jobb volt a huszonpár fokban sütkérezni a napon, és lehet, hogy még inkább priviligednek érezném magam, mint a Városligetben.