Nagyon-nagyon nehéz nyár volt ez nekem, megterhelő, lelkileg is, fizikailag is. Rengeteget rohangáltam, szaladgáltam, utazgattam ide-oda, ingáztam Pest és Balaton között, annyit vonatoztam, hogy még a MÁV-os appot is letöltöttem. Ha most utánaszámolok, utoljára július 29 előtt töltöttem itthon egybe el egy hetet: a hétvégét, illetve az előtte lévő öt napot.
Talán ebben is elfáradtam.
Most, hogy indul a szeptember, és kipihentnek kellene lennem, és tetterősnek, csak nyúzottnak érzem magam, és a magam előtt tornyosuló akadályokat látom. És hiába próbálom magam biztatni, hogy na, egy hét múlva jobb lesz, és lazíthatok, már keserűen tudom, hogy nem, akkor is kibújik a földből valami új teendő, és az fog tornyosulni elém.
No de a jóságok.
Lett sok kis jó élményem, amit eltehetek a kamrapolcra, például a horrorba hajló négyórás vonatutunk M-val fel Pestre, amit szépen, minden összezördülés nélkül abszolváltunk, és közben Bart Baker-videókat néztünk; B. önállóan elkészített muffinjai, és a konyhában elmesélt trójai háború; az egyre izgalmasabb römipartik; a két kis fehér macska, a beröppenő, és órákig a konyhaszekrény tetején kuksoló fecske; a Körmendről beeső és megvendégelt streetballcsapat; az augusztusi két torna, az egyik B nélkül, a másik vele; és hát igen, végül, sok-sok év után beadtam a derekam, és már nem berzenkedtem az augusztusi alapozás miatt. Végül is nem mondhatnám, hogy nincs értelme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése