Nőnap

Délután négy órára jár, benyitok az iskola kapuján. Régi iskolaépület ez, a fa kapuszárny nehéz, ormótlan, nehezen hajtom csak be, aztán nekiiromadom fel a lépcsőn, az üvegajtó és azon túl, a porta felé.

Illetve nekiiramodnék.
A lépcső tövében egy sovány nő foglalja el az utat, haja lófarokba összefogva, a tövénél már vagy ujjnyi széles ősz sáv látszik. A nő két kezébe egy-egy másfél éves forma kislány kapaszkodik. Éppen lépcsőt másznak, a két egyen rózsaszín kabátos kislány nagy komolyan lendíti a lábát a nekik majd csípóig érő, régimódi lépcsőfokoknak, csak az anyjuk segítségével tudnak felkapaszkodni. Nem kérdés, ha csak egy gyerekkel lenne, a nő a karjára kapná, és már régen a portás pultja előtt állnának, de hát a lányok ketten vannak, az anyjuk nem bírná el őket, marad a vánszorgás. Nagy nehezen veszik a lépcsőket. 

Lefékezem mögöttük.

Nem fogom beelőzni a nőt és a kislányokat, szépen  toporogva követem őket. Van hát időm figyelni, ahogy a nőnapi tulipánokkal az alsós lányok és a nagyobbacskák feltűnnek a lépcsőházban, és elindulnak hazafelé. Az üvegajtó előtt szemüveges kisfiú tárgyal az apukájával, aztán a gyerek egyszerre megindul az előteret és a portáspultot elválasztó üvegajtó felé. 

Biztos kinyitja nekik - gondolom, de nem, a kisfiú gyorsít, és éppen egy ütemmel hamarabb ér az ajtóhoz, mint a nő és a két kislánya. "Ügyes légy" - szól utána szinte anyai gondoskodással az apja. A kisfiú beslisszol az üvegajtón, talán nyitva tartja, fut át a fejemen a gondolat, de mire végig is gondolnám, BAMMM, az üvegajtó óriási döndüléssel becsapódik. 

Éppen a három nő - a két rózsaszín kabátos kislány és az anyjuk - orra előtt.