Lehettem volna valaki más, de más az valaki más lett

Amikor az ember választ valamit, minden másról egyben le is mond, és talán a fejem fölött lebegő életközepi válság miatt mintha mostanában jobban észrevenném, mi minden _nem lettem.



Például még ősszel voltunk B-val az Állatorvos-tudományi Egyetemen, és megsuhintott, milyen kár, hogy nem jártam ide, most talán másképp döntenék. Vagy egyáltalán, milyen kár, hogy nem inkább a biológia-reál irányba tanultam tovább, és nem lettem például orvos; talán, ha tudom, hogy orvosi diplomával nem kell feltétlenül praktizálni és betegekkel foglalkozni, másképp döntök.

Aztán nem lettem - apukám nagy bánatára - jogász, és nem lettem gyógyszerész sem (a középiskolai kémiajegyeim alapján utóbbi azért érthető).

A múltkor a fogadóórán bementem B. matektanárnőjéhez, és érdeklődtem/segítséget kértem, mégis mihez kezdjünk a jobb jegyért. A tanárnő hidegen nézett rám, annyit mondott, hogy gyakoroljunk. Gyakorolunk, feleltem, erre jegesen azt javasolta, hogy akkor gyakoroljunk többet, nem tud mit mondani. Én sem tudtam, és hasonló jeges modorban megköszöntem azt az öt percet, amit rám szánt, és távoztam. És bár erősen berzenkedve, de úgy döntöttem, nem fog ki rajtam/rajtunk ez a nő, és juszt is megmutatjuk B-val, hogy tudná ő, ha megtanítanák neki még ha a tanárnő fikarcnyit se segít. És kénytelen-kelletlen megfogadtuk a tanácsát: gyakoroltunk a múlt héten minden áldott nap.

Úgy tűnt, új perspektívákat sikerült nyitnom B előtt, mert félóra alatt átvettük a szorzótáblát, kiderült, a maradékot az írásbeli kivonásnál melyik sorhoz kell adni, és az ujjával érdemes mutatni, mennyi a maradék, és tonnaszám csináltuk a szöveges feladatokat.

Aztán B. tegnap ötös nagydolgozatot írt.

Úgyhogy nem csak orvos, jogász és állatorvos lehettem volna. Hanem, mint a tapasztalat igazolja, még matektanár is.