Mi a luxus, és mi nem

A francia kultúra valahogy kimaradt az életemből, és kicsit gyanakodva szemlélem mióta kivágtak a világirodalom-vizsgáról, mert nem olvastam el a Thibault-családot. Az valahogy mindig sokat segít, ha valamennyire, mégoly minimális szinten is, de foglalkoztam a nyelvvel, és a franciához soha nem volt kedvem. És most olvastam egy francia regényt, hát nem is a cselekmény fogott meg benne, mert az elég soványka, hanem attól képedtem el, ahogy a szerző a francia mindennapokat ábrázolja. Ennek fényében immár az is egyértelmű lett, miért Franciaországban tört ki a forradalom mindig, és mit is jelent a burzsuj szó; komolyan, el nem tudom képzelni, hogy valakit lenéznek azért, mert száraztésztát vesz, és nem borjút, meg bárányt, meg mindenféle tengeri puhatestűt eszik feszt. De valahogy nem tudtam komolyan venni a történetet, ahol ilyen nevei vannak a szereplőknek,mint Solange meg Olympe, és egy testvérpárt képesek galambnak nevezni (különböző nyelveken). Gad Elmaleh egy kicsit enyhített a dolgon, de azt hiszem, egyszerűen nem vagyunk egymásnak valók, a francia meg én.
És az említett könyvön kívül még egyet olvastam az utóbbi időben, ami azért nagy szám, mert az olvasmányaimról szinte sosem én döntök, de ezeket a könyveket magánemberként, saját örömömre olvastam, és nagyon gondolatébresztőnek bizonyult mindkettő. Ez egy német szerző műve (vagy magyar vagy angol nyelvű könyveket olvasok amúgy). És arra a felismerésre utottam, hogy nekem ez a luxus: a két lakás között, fülig a rumli felszámolásában saját élvezetre olvasni, és pakolás közben mrengeni az olvasottakon.