Gáz

sok

csütörtökön (az ideálinál sokkal tovább tartó) zárás, aztán egy réges-régi ismerősömmel (a kelleténél hosszabb) találkozó, másnap reggel (a szükségesnél tovább tartó) vacakolás a bubival, szerencsétlenedés a nyeregben, jézusom, nem arra fordul, amerre a kosár áll, jóleső áttekerés, váratlanul időben megérkezés, elmondandók elmondása (nem volt panasz a megjelenésemre), életem eddig egyik legrosszabb ebédjének részleges elfogyasztása (az ún. gyümölcsleves leírására azóta sem találok szavakat), az utcára kilépve a magas sarkú cipőm sarka beszorul a sárlehúzó rácsba, szállok, mint a győzelmi zászló, de szerencsére nem esem el mégsem.
Végigcsattogok, immár kényelmes saruban, gyerekkorom helyszínén, a kánikula terpeszkedik a város fölött, és csak nézek, mindenhol ott ül egy-egy szerencsétlen hajléktalan, az utcák piszkosak, minden csupa csikk, az út szélén szemre hetek óta száradnak a lesorvadt levelek és mindenféle növényi hordalékok. A fák levele tiszta por.  Kiábrándító. Bemegyek egy bankfiókba felvilágosítást kérni, a festett szőke ügyintéző lány stílusa üdítően hibbant. Megköszönöm a tájékoztatást, és hogy jólesett ilyen formában hallani mindezt. Veszek mindenféle tortát, leülünk D-vel az utolsó órára, a süteményes csomagot magam mellé teszem. Kérdezem D-t, mit vár magától hétfőn, azt feleli, szeretné meglepni a tanárt. Elmosolyodik közben, a mosolyától megszépül a zárkózott kamaszarca, úgy legyen, mondom rá. A mintegy öt méter hosszú pad nem elég egy kislánynak, ráhuppan a torták szélére, szóvá teszem.
Megpróbálom megkeresni a Sz. cukrászdát a nosztalgia jegyében, már egy éve bezárt, mondja a fiatal fagyis lány kicsit előbb, oké. Visszaballagok a kisparkba, ezen az úton jártam óvodásként, és féltünk az alagsori ablakokból látszó emberektől. Olvasok egy kicsit, nézem a sok kivakarhatatlan csikket a macskakövek között, próbálom kitalálni, tetszene-e a város, ha turista lennék.
Megjön I. beülök a cuki kis autóba, csak ücsörgök hátul és lesek ki a fejemből, beszélgetünk J-vel hármasban, kocogunk ki, és iszonyú érdekes témákról esik szó (azaz J. mesél), kiérünk H-hez, rottyon vagyok már teljesen, de kapok kávét, a ház nagyon szép, a kert gyönyörű, és megvitatunk dolgokat, nagyon gondolatébresztő az egész (ha nem utálnám velejéig? velőmig? ezt a szót, azt mondanám: inspiráló), aztán megjön M. és E (lassan elfogynak a betűk, ezért a 18 éven aluliakat nem említem),  rengeteget eszünk, iszunk, és elképesztő sokat nevetünk, a sok nevetés átmos, átmos, és mikor az éjszaka közepén itthon kikászálódom I. kis meseautójából, üdébbnek érzem magam, mint amikor még előző nap reggel elindultam a bubi nyergében előadni.

Adekvát kérdés

Gyalogolunk be a Balatonba, körülöttünk kismillió ember. B. oldalról végigmér, majd csevegve, by the way felteszi a kérdést:

A kis alultáplált

Nem, ebben a hosszú és régi történetben nem rólam lesz szó. Hanem a fiamról.

az előzőhöz

- Jaj! Nem túl alacsony itt a víz? Nem ütötted meg magad, B, ahogy belefordítottalak a fánkról*?
- Nem, anya, nem fáj semmi! Csak nekicsapódtam az iszapnak. De semmi gond! Ugrálhatok a hátadról?

*kb. egy méter átmérőjű, felfújható fánk.

Valamint:
kipróbáltam és beleszerettem a SUP-ba, egy fölfújhatót volt szerencsém kipróbálni, és mindenki legnagyobb ámulatára felmásztam rá, majd felegyenesedtem, képes voltam megfogni az evezőt és evezni kezdtem, ahelyett, hogy nemes egyszerűséggel lefordultam volna róla a vízbe. És azóta SUP-olni vágyom reggel, délben és este - már amikor nem a világszép kajakomban hasítom a vizet éppen.

Próbáljátok ki. SUP-olni jó. 

a szokásos augusztusi vizes bejegyzés

Nem mondom, hogy a nevelési célkitűzéseimet sikerült maradéktalanul elérni, de feltett szándékom volt, hogy kis strandembereket nevelek magam körül, akik nem félnek a víztől, sőt visongva ugrálnak belefele, és lehet velük dobálózni, meg beborogatni őket mindenféle felfújható és nem felfűjható tárgyakról, meg birkózni velük, és felhozzák a medence aljáról a beleszórt aprópénzt.

És úgy tűnik, fáradozásaim, miszerint M-t babaúszásra hordtam, B. félévesen rendszeres látogatója volt a strandnak, és elszántan próbált kievickélni a karikából, és elindulni a túlpart felé, a rengeteg zsipp-zsuppolás a vízben, a folyamatos dobálások meghozták az eredményt. És igen, én vagyok az az infantilis anyuka, aki ha elmegy vizes gyermeke mellett, szó és kérdés nélkül belöki a medencébe (ráadásul ez kölcsönösen működik - tavaly egy apuka konkrétan lefagyott a látványtól remélem, nem a fürdőruhás alakom okozta a sokkot), egyrészt mert ezt rendkívül szórakoztatónak találom, másrészt meg az úszás tudás szerintem nem ott kezdődik, hogy jól nevelten, fejünket kidugva tempózunk a hibátlanul csempézett medencében, hanem nem szabad félni a víztől, a váratlan vízbe eséstől, és tudni kell kezelni a helyzetet.

Szóval két zsenge korú strandemberrel és szintén strandemberré avanzsált apjukkal járunk strandra, és lehet birkózni meg labdázni meg egymás beborogatni a vízbe, és nevetve-prüszkölve jönnek ki a víz alól, a sok kis strandember. 

különböző embereknek elvont fogalmak

- És a táborban mindenki ilyen komolyan vette ezt a dolgot?
- Persze, anya.
- Tényleg? Mindenki játékos akar lenni?
- Az. De most látszik, hogy kiből lesz, és kiből nem.
- Nahát! Már most látni? Miből?
- Hát van, aki állandóan nyafog, és nem akkor is azt mondja, hogy ez fáj, az fáj, amikor látszik, semmi baja nincs. Más meg nem csinálja, amit kéne. Hiányzik belőle... a munkamorál.

***************
- Ezt mondta! Hogy munkamorál! Nem is tudtam rá mondani semmit. Szerinted egyszer a munkamorál a mosogatásban, meg a cuccai elpakolásában is megnyilvánul majd?
- Szerintem ne álmodozz.

I hate those Mondays

Jó lenne kitalálni, mi lehet a módszer arra, hogy minden _másnap_, amikor visszajövünk Balatonról, ne legyen úrrá rajtam a totális letargia, az ingerült szomorúság és a keserűség önmagam számára is nehezen elviselhető elegye, némi fizikai fáradsággal tetézve.