Jól vigyázz, mit kívánsz

Valóban, többször kifejtettem már, hogy nem szeretem a kánikulát, kedvelem viszont a tiszta, hűvös, szeles időjárást. Mindazonáltal szeretném leszögezni, hogy a nyári hónapok alatt kivett nyomorúságosan rövid szabadságom alatt, amit van szerencsém a Balatonnál eltölteni, hevesen reméltem, hogy a csúcshőmérséklet meghaladja a 22 Celsius-fokot.

Ne csodálkozzatok

ha majd egy szombaton azzal lesznek tele a hírek, hogy egy középkorú családanya reggel fél nyolc és nyolc között mindössze egy tortavillával kibelezte a szomszéd telken dolgozó összes munkásembert. Tettét azzal magyarázza majd, hogy hetente hat nap (igen, szombaton is) reggel, korán reggel arra ébred, hogy fémeket kalapálnak, betonkeverők dolgoznak vagy a munkavezető káromkodik minősítethetetlen stílusban és gorombítja le a sárga földig a segédmunkásokat, és a zaj este 8-9-ig is eltart, hogy minden csupa kosz és a munkások mobilvécéjéből fölszálló bűz a harmadik emeleti erkélyén is érezhető. "Szeretném egyszer végre kialudni magam" - mondja a karikás szemű nő.

Én leszek az.

Elfáradtam.

A világszínvonalú magyar egészségügyben

- simán előfordul, hogy úgy kapok szűrővizsgálatra időpontot, hogy kifutok a beutaló három hónapos érvényességi idejéből;
- a kilenc órára megyek időpontra, az első vizsgálatra több mint egy óra múlva kerül sor;
- a másodikra újabb több mint egy órával később;
- a várakozó női páciensek közé betolnak egy egy szál atlétatrikót és gatyát viselő tolókocsis bácsit, aki aztán egy órán át ott üldögél, látszólag céltalanul;
- az egyébként tiszta, jó állapotú folyosón egyszer csak kinyílt egy ajtó, és elmondhatatlan vizelet- és szarszag öntötte el a szemközti széksoron ülőket.

A leletem egyébként negatív lett.

Házassági forduló

Megbeszéltük, hogy a házassàgi évfordulónk környékén megpróbálunk szervezni valami

utazást minden évben. Ez tavaly nem sikerült, idén mondjuk igen, de jövőre én is szeretnék elmenni, bàrmilyen jók is a fotók, valahogy mégsem az igazi itthonról nézni őket.

Semmire nem vagyok jó, semmire nem vagyok képes

Amilyennek a lányom szeretne látni:

 

Amilyennek a fiam szeretne látni:

 

Amilyennek az anyukám szeretne látni:

 

Amilyennek a munkatársaim szeretnének látni:

Ahogy érzem magam:
:

Egy szélhámos buldózer vallomásai

Nagyon sokáig rettegtem attól, hogy kiderül. Igazából még most is tartok tőle, de íme, már merek róla beszélni, tessék. Évekig aggódtam azon, hogy rájönnek: én egy blöff vagyok. Nem tudok semmi különöset, amit igen, azt bárki összevadászhatja az interneten félóra alatt. A latinből már nagyrészt kikoptam, az angolt, ha beszélni kell, buldózerként tarolom le, ugye, az írott szöveget meg értem, persze, de szótározni bárki tud, az nem kunszt, nyelvtan meg jóformán nincs is. És ez csak egy példa, egész úgynevezett szakmai tudásom ilyen szilánkokból tevődik össze.

A hétvége tanulsága

Azt hiszitek, megerőltető átúszni a Balatont? Próbáljatok közös programot csinálni egy edzőtáborból frissen szabadult, a kortársok farkastörvényeihez alkalmazkodott kamaszodó fiúval!

költői kérdés

Utána kellene számolnom, pontosan mióta, de az biztos, hogy több mint 20 éve van jogosítványom. Nem vezetek rosszul (ezt többször megállapítottam már), ez nem dicsekvés, hanem egyszerűen abból fakad, hogy számomra apukám ez ügyben az etalon, aki nagyon nyugodtan és nagyon jól vezet (valaha hivatásos sofőr volt).
De nem szeretek vezetni, egyszerűen mert most már tartok mások hülyeségétől.
Ott volt szerencsétlen biciklista, akit egy balról gyorsítva besoroló autó ütött el brutálisan.
Hétvégén majdnem belénk jött egy kisteherautó, hasonló forgalmi szituációban.
A sofőrt feltehetően teljesen lefoglalta, hogy kézifékes elindulást mutasson be a lejtőn felfelé, majd kettesbe váltson, és már nem maradt kapacitása a tükörbe nézni.
De a legmerészebb mind közül a rokkantmopedes bácsi volt, aki 10 km/óra sebességgel szlalomozott a két sáv közt a Mártírok útján Margit körúton ma délelőtt 10 órakor.

Ne gyertek kozelebb

Remélem, nem halt meg.
Remélem, nem rokkan bele.
Remélem, felépül.

Reggel 9 óra után 10 perccel, amikor már letettem B-t az úszótáborban, és autóztam hazafelé, először csak a háromsávos felüljáróra feltekerő kerékpárosokat láttam a virsli kerekű bringákon, sisakban, biciklisnadrágban és -mezben, aztán még láttam, amint egy szürke autó nagy gázzal kikerüli őket, aztán sávot váltottam (balra), a felüljáró lejteni kezdett, a biciklisták a jobb oldalon takarásba kerültek, eltűntek a szemem elől (voltak-e többen? nem tudom), aztán a látóterembe jobb felől bekúszott valami oda nem illő tárgy: a három méterre felrepülő bicikli, és aztán a következő pillanatban már láttam az aszfalton fekvő embert is. Csukott szemmel, kicsavarodott tagokkal hevert az úton, mint amikor valaki álmában ide-oda dobálja magát.

De ő nem mozdult.

Azonnal megállt két autó, ugrott ki belőle egy nő és egy férfi, megállt a mögöttük jövő busz is. Én nem álltam meg, nem is tudtam volna, hova, meg aztán, gondoltam, úgysem tudok segíteni, orvost, mentőt hívtak, talán a rohamkocsi a buszsofőr hívására hamarabb is kiér. Meg kellett volna-e állnom sokadiknak, szájat tátani, nem tudom. Talán igen, ha másért nem, mert nyugodtabb lennék.

Mert egész nap újra és újra látom magam előtt a takarásból felbukkanó, magasba repülő biciklit.

a ló meghal a madarak kirepülnek

Cs. kérdezte szombat este, láttam-e már állatot meghalni.
Láttam, feleltem. Nagyanyám vágott csirkét, láttam, milyen, amikor elvitte a hóna alatt, láttam a nyomában izgatottan szaporázó macskát, láttam, amint a kimeredő sárga, pikkelyes láb megmerevedik, aztán elernyed, láttam a vért a táljából kilefetyelő cirmost.
De az tervezett halál volt, a csirkéből leves lett vagy főétel, tulajdonképpen azért volt ott élő valójában, mert a faluban nem volt hentes, és egyszerűbb volt élő csirkét felvinni a telekre, mint hazajárni hetente friss húsért. A Szaratovban kicsi volt a mélyhűtő, és talán a nagyszüleim nem is bíztak a mirelitben.
És persze a csirkéknek nem volt nevük.

Még szerencse

- hogy a városi sportszövetségben olyan fontosnak tartották a gyerekválogatott táboroztatását, hogy csak tavasz végén értesítettek, lesz ilyen - akkor, amikor már csomó tábornak lezárult a jelentkezési határideje. Így, mivel eredetileg azon a héten, ahogy az előtte lévőn is, Balatonon terveztünk lenni, nem jelentkezett B. sem a hiper-szuper iskolai táborra; le is maradt persze.

- hogy nem egyszerűen az időpontot adták meg, hanem a helyszínt is: külföldre mennek, egy neves, kint dolgozó magyar szakember foglalkozik majd a gyerekekkel. 

- hogy azóta egyetlen hang tájékoztatást sem adtak a szülőknek. 

- hogy az indulás előtt egy héttel, végül csak kibökték: nem sikerült megszervezni a külföldi tábort (nem a francia riviérára készült a csapat), szállásproblémák miatt. 

- hogy az új helyszín hiába Balatontól egy jó óra alatt megközelíthető városka, az előzetes információk értelmében M. összes edzéscucca otthon maradt - tehát nem tudjuk hétfő egyszerűen  elfuvarozni a gyereket

- hogy szerdán, még kegyelemdöfésként bevitték: orvosi igazolás is kell.

M. persze letört volt és csalódott (én is az lennék) a megváltozott úti cél miatt, sikerült Balatonon szereznünk a háziorvostól igazolást, és feljöttünk ma délben, hogy holnap kora reggel elinduljon vissza, a Balaton mellé.

Még szerencse, hogy a szövetség szakértő vezetői körültekintően, az utánpótláskorú gyerekek lelki világára tekintettel, kiemelkedő szakmaisággal végzik a dolgukat. Nem is tudom, mi lenne, ha másképp állnának a munkájukhoz.