leírva olyan fájdalmasan nyilvánvaló

kár volt beszélnem a szabadidőmről. kár volt beszélnem egy hétvégi utazásról. még utólag is. mert ha inkább tartom a szám, és nem derül ki, hogy nem itthon néztem az ónos esőt, hanem elutaztam, előre megszervezetten, normál szabadságom terhére, (részben meghívottként) akkor megspórolhattam volna magamnak pár beszólást. kár volt mondanom bármit. aki hallgat, az nem téved.
legközelebb legfeljebb Fótra utazom, a többi néma csend.

I'm too old for this shit

A múltkor utánaszámoltam, mióta hordom a gyerekeket uszodába, és arra jutottam, hogy 7 éve. Tavaly egy év kimaradt, mert Marci - hosszú évek kemény munkájával - végre megtanult úszni, Bori meg annyira kikészült az iskolától, hogy csak elterült délutánonként a szőnyegen, és annyit bírt mondani, hogy olyan fáradt vagyok, anya.

Az úszás tehát ugrott.
Ideiglenesen..

De úszni tudni ugye muszáj, úgyhogy pallérozandó leányom úszótudását szeptembertől ismét úszóleckét vesz. Eddig csak a kapuig kísértem, ismeri a járást, de ma beültem a medence mellé a tornapadra mint a régi szép időkben, meg segítettem neki vetkőzni és öltözni.

És belépve az öltözőbe konstatáltam, hogy nem változott semmi. Ha életem egy-egy jelenetének biblikai párhuzamokat keresnék, hát az uszodai öltözőt a pokolhoz hasonlítanám. Döglesztő meleg van, pára, rettenetes tömeg, agresszív anyukák, zokogó/kurjongató/fejhangon visítozó gyerekek. Némelyikük el is vágódik a vizes kövön, mert véletlenül sem érdesített felületű kővel burkolták a padlót,
Mivel ez az utolsó csoport, a vetkőzésnél rosszabb a helyzet (mert akkor az előző turnus gyerekei is ott tuszkolódnak), az öltözésnél valamivel jobb, de akkorra meg már mindenki fáradt.
Volt két testvérpár például, akik tök pucéran ordítoztak az öltöző közepén, aztán ide-oda kezdtek szaladgálni. És tudom, hogy csak az használhatja a medencét, aki szobatiszta, de olyan jó lenne, ha az öltözőt meg csak az használhatná, akit nem szórakoztat saját maga (vagy más) fejhangú visítozása.

a bizalom szárnyakat ad

- Én ezt itt hosszabbra hagynám.
- De ne... anya! Rövidebbre szeretném, tüsire!
- Azért hagynám hosszabbra, mert ha nem jól sikerül, az röviden nagyon látszik. Én nem vagyok fodrász, kisfiam, félek, hogy nem fogom tudni rendesen megcsinálni.
- Meg tudod csinálni, anya. Jó lesz. Én bízom benned. Hajrá!

És tényleg levágtam rendesen.

ez a nap is eljött...

A szádból Orbán Viktor beszél - hangzott válaszul az egyik felvetésemre.

ész nélkül, mi?

Édes istenem, mielőtt kirúgták volna az összes mindenkit a Népszabitól, valaki átnézhette volna a sajtóközlemény szövegét, és akkor nem lennének ilyen mondatok azon a gyászos honlapon, mint:

A napokban zajlik a Mediaworks budapesti operációjának Budapest, Bécsi út 122-124. szám alatti, a Népszabadság-épületben újonnan kialakított és költségtakarékos székhelyre történő költözése.

Szegény Wéber úr, a felügyelete alatt kezdtem vagy húsz éve a Bécsi úton a korrektorkodást (és romlott a látásom hirtelen 1,5 dioptriát), igazi régi vágású nyomdász volt az öreg, már jóval túl a hatvanon. Már biztos nem él, talán jobb is így, hogy nem látja ezt a mindenkinek méltatlan helyzetet. 

vasárnapi meglepetés

Nem a táskákból előkerülő háronnapos szendvics a meglepő
Nem is a tolltartókban szomorúan tompa ceruzák
Nem a plüssmacska, radírmorzsa, színes szalag, szamárfüles német szószedet.
Nem.
A táskából előkerülő legmeglepőbb tárgy - tadáámmm - Magyarország alaptörvénye.

dióhéjban

- jó dolog októberben tengerben fürödni, és hagyni, hogy a hullámok ledöntsenek a lábamról
- nézni a pálmafák alatt elhúzó papagájrajt
- meghatódni a kerekesszékes természetfotós előadásán
- sirályvijjogást hallgatni
- díjátadón szurkolni
- reggelire epret enni
- de a legizgalmasabb mégis az volt, amikor Marci megbotlott a képek előtt húzódó kordonzsinórban, és a pillanat tört részéig kétséges volt, beleesik-e (esetleg fejjel) Breughel: A halál diadala című 16. századi műremekébe.