Elkezdtem írni egy bejegyzést, hogy jaj, mennyire szerettem volna elmenni evezni, mert evezni mennyire király dolog, és ellentétben a búvárkodással, gyerekekkel is lehet csinálni. És régóta szeretnék elmenni evezni nagyjából bárhová, de maradjunk a rögvalónál, és kinéztük az Ipolyt, és szívós munkával legyőzve az elém tornyosuló akadályokat (gyerekek, nevezetesen Marci szájhúzása, a kölcsönzős vacakolása, akinél váratlanul elfogytak a kölcsönözhető túrakenuk), a nyögvenyelős készülődés után elindultunk itthonról negyedórás késéssel, pedig már kedvem sem volt az egészhez. A helyszínen kiderült, hogy mi ugyan pontosan érkeztünk, de az előttünk jövők nem, a kölcsönzős ember (aki egyébként nagyon korrekten később elnézést kért a fenti vacakolásért) tehát késett, aztán kiderült, hogy valamit rosszul néztem, mert jóval többet evezünk, mint ahogy gondoltunk, így aztán a csomagolt enni- és innivaló bizonyult szűkösnek, de aug. 20. lévén nemigen volt nyitva semmi, de Cs. azért csak észrevett szerencsére egy nyitott boltot, úgyhogy legalább vízből feltankoltunk, aztán megérkeztünk, és vízre került a csónak, bele a vízhatlan zsákok, és beszálltunk mi mind.
És azt akartam írni még, hogy megállás nélkül ilyeneket mondtunk felváltva, hogy
ki mocorog már megint, meg
megint billeg a csónak, meg
nem megmondtam, hogy ne fészkelődjetek. Aztán kikötöttünk, Marci átvette a fürdőgatyáját, és épp amikor azt mondta volna, hogy
érzem, hogy történik még valami mindjárt, beleakadt a lába a nadrágszárba, és arccal előre óriásit esett a folyóba. Aztán Bori kagylót gyűjtött, Marci fürdött, és ötpercenként nyavalyogtak csokiért/szendvicsért/vízért, a csónakban fészkelődtek, a csónak mocorgott, aztán kérdezgették, mikor érünk már oda, és Cs-val megfogadtuk, hogy legközelebb kettesben megyünk el evezni
De ha öt nap távlatából visszagondolok a szombatra, nem ez jut az eszembe, hanem a víz fölött táncoló szitakötők, az, ahogy végig a Duna torkolatáig előttünk felröppenő és húsz méter után le-leszállt a szürkegém, amit mintha egy napon át üldöztünk volna, az előttünk átsüvítő jégmadarak, a kócsag a száraz ágakon, a hatalmas hal, ami felvetette magát, az a hárséhoz hasonító virágillat, a kis szigeten bátran termést hozó paradicsom növényke. Az evező ismerős fogása jut eszembe, a több mint tíz év távlatából is megtalált mozdulatok, amelyektől másnap kellemesen sajgott a hátam, és legalább egy napig egyenesen tartottam magam. Eszembe jut az aranyfényben fürdő Duna-part, a hazaút során elénk-elénk villanó világbajnok látvány. És bármikor mennék vissza, azonnal, csak több ennivalót csomagolnék legfeljebb.
