akkor nézzük, milyen volt

még januárban nagyon búsongtam, hiányoztak a régi munkatársaim, és nem mindig találtam meg a helyem a régi-újakkal, és fájt a szemem a monitortól, és hiányzott a régi asztalom, ami akkora volt, hogy végig bírtam volna feküdni rajta, jelenleg meg egy hokedlin előtt kuporgok, és mindenki az én fejem fölött beszél. De aztán megtanultam lejjebb venni a monitor fényerejét, elkezdtem érezni a rejtett erővonalakat, elkezdtem korcsolyázni járni, és februárra már minden jobb lett, különösen, hogy csinálhattam egy mellékletet a világító vízi élőlényekről.
Márciusban aztán voltunk Izlandon, ami nagyon klassz volt, pedig a gleccseralagutat végül lezárták egy nappal előttünk, de voltunk egy másik gleccseren -35 fokban, meg ettünk rengeteg virslit és hallottam a borjadzó gleccser csilingelését meg láttunk közben fókabuksikat. A sarki fényről sajnos megint lemaradtam, pedig most nem is mostam hajat, mint Lappföldön.
Áprilisban végül nagy nehezen elkezdtünk lejárni Balatonra, és ez ügyben komoly aggályaim vannak, mi lesz idén, mert jelenleg a hónap négy hétvégéjéből egy szabad, a többire kosármeccsek vannak beütemezve, én pedig nem óhajtok itthon ülni, májusban Bori végül az iskola körülajnározott tanítójának az osztályába került - egyelőre nem látom a körülajnározás indokát, Marci osztályfőnökével jobbak a tapasztalataim. Még most is előttem van, ahogy júniusban valaki belefordít a Balatonba, és mindenki meglepetésére abba se bírom hagyni a nevetést, olyan jó vízben, víz alatt lenni, júliusban viszont nem úszom át a Balatont, mert utazunk Azerbajdzsánba, az nagyon jó, valamint befőzünk a gyerekekkel vegyes meggy-ribizlilekvárt, ami az évezred párosításának bizonyul. Augusztusban a hőségriadó alatt végig itthon vagyunk a gutaütötten pihegő városban az edzőtábor alatt, Marci kacsáknak nézi a hattyúfiókákat, hétvégén pedig Gödre járunk strandolni, az utolsó héten Balatonon azért teszek el két üveg barackbefőttet, és Marci véletlenül odacsukja a macska farkát. Szeptemberben végül nem főzök be se paradicsomot, se padlizsánt, viszont Bori elkezdi az első osztályt, az első nap előtt nagyon csúnyán belenyírok szegény frufrujába, de nem ezért sírok az évnyitón, aztán rákapok a szigeti sportuszodára. Októberben kiderül, hogy közösségi kert lesz a szomszédban, lelkesen jelentkezem, születésnapomon végül nem utazunk el jegesmedvéket nézni, viszont kapok egy kakukkos órát. Novemberben indulunk a kolléganőmmel a cég belsős ötletbörzéjén, pályázatunkat mindenképp megvalósításra érdemesnek ítélik, majd azóta sem történik semmi. Decemberben nagy nehezen elkészül Bori személyije (de azóta sem utaztunk sehová), a bonbonjaimat rendszeresen nem tudom kifordítani a formából, amit szörnyű kudarcként élek meg. Cinálok humuszt, ami nagyon jó, és baba ganousht, ami még jobb - és sajnálom, hogy nem tettem el mégsem padlizsánt.

nem az van, hogy nincs semmi

hanem az, hogy mindig van valami, pörgök magam körül, mint a farkát kergető kutya, és nem bírok megállni, lassítani is csak nagy nehezen, és mindig jön valami csinálnivaló, jön-elmegy-jön helyette más. Tegnap beszélgetős esten voltam meghívott beszélgetőként, és felhívtam az egyik szervezőt, mi ez, meg nyugtasson meg egy kicsit, és amikor háromnegyed 11-kor azt mondta, hogy most kelt, és nem főtt le még a kávéja, hát azt hittem, ott dobom el a telefont, aztán végül is akkor nyugodtam meg, amikor személyesen is találkoztunk, és megláttam a helyet, és megállapítottam, hogy nyugodtan maradhatok a kapucnis piros pulcsimban, rajta a gúvadt szemű rókával. Később aztán az én szemem is gúvadt, mert elszoktam én már az olyan kifejezésektől, hogy az amerikai modernizmus eszköztárát felvonultató poétika, meg eszképizmus meg a többi irodalmár bullshit, na ezért sem szerettem a modern irodalommal foglalkozó órákat, mert ez a szövegelés ment megállás nélkül, Na de itt aztán leálltak hálistennek elég hamar abbahagyták ezt a vonalat a beszélgetőpartnereim, akik közül, meg közönségből is nyilvánvalóan a legidősebbnél is minimum tíz évvel öregebb voltam, ez az a korosztály, amelyik már bámulatba esik a ténytől, hogy az ember fejjel lefelé is elolvassa cirill betűkkel, hogy szputnyik - saját tapasztalat.

Persze tudom, hogy nem kéne, vagy nem így, vagy nem ennyit vagy nem tudom, nem kéne ennyi könyv, nem kéne ennyi más meló, de csak pörgök a farkam után, és úgy tűnik, sosem sikerül elkapnom.

Lelki felkészülés és bátykérdés

- Holnap hozd haza az iskolai tankönyveidet, Borikám. A hétvégén majd olvasunk, meg gyakoroljuk az írást...
- Igen, tudom. Felkészültem rá lelkileg.
- Akkor jó.
- Remélem, nem lesz hiszti.
- De mikor szokott hiszti lenni, Borikám?
- Ha nem akarok valamit megcsinálni.
- Szóval ki csinálja a hisztit?
- Hát én.

•••

- Képzeld, anya, a H. Anna hétéves és kisebb nálam! Képzeld el!
- Igen, neki az apukája is alacsony.
- Ismered az apukáját?
- Nem ismerem, de a múltkor a portás nénihez pont előttem érkezett.
- Honnan tudtad, hogy ő az?
- Mert hallottam, hogy H-ékat kéri. Gondolom, az Annának van még testvére.
- Igen, három fiútestvére van, úgy tudom.
- Úristen, három fiú!
- Nem is tudom, hogy lehet bírni három báttyal. Nekem eggyel is elég nehezen megy.