Derekas

Kedden a korcsolyaedzésen azt a feladatot kaptuk, hogy egy-egy bóját a belső lábat előre tartva kerüljünk meg (testsúly is azon van), és közben érintsük meg a bóját. Nagyon ügyetlen voltam, meg a többieknek sem ment - úgy mozogtunk, mint megannyi aggastyán, darabosan, mereven, az edzőnk, A. bácsi meg, aki legalább hetvenéves ősz üstökű úr, ide-oda cikázott köztünk egy balerina könnyedségével.
A derekam viszont megfázott vagy meghúzódott vagy mindkettő, mert három napja én mozgok úgy, mint egy Isonzót megjárt veterán. Ennyit az életkorokról. Sose fogok megtanulni koszorúzni. 

Az előző listát kiegészíteném

A kis herceg filmváltozatával. Illetve dehogy. A filmet nem is láttam. Már a trailert megkönnyeztem.

Észrevétlenül elnagymamásodtam a negyedik X után

Min sírtam el magam az utóbbi hónapokban?

Az évnyitón.
A hihetetlen családon.
Az Óz, a csodák csodáján.
A kosárlabdát népszerűsítő társadalmi célú hirdetésen.

Lassan a Lolka és Bolkát sem nézhetem meg rizikó nélkül.

Dignity. Always dignity.

Én igazán nehezen engedem el a dolgokat, de múlt héten annyira fölhúztam magam az Akadémián, hogy azonnal sutba dobtam az Akadémia székházát bemutató cikktervet. Mondjuk nem tudom, ugyan miből gondoltam, hogy tíz hónap alatt bármi változott, és hirtelen normálisan kezdtek folyni a dolgok. Mert én, a naiv, tényleg azt gondoltam, hogy örülnek neki, ha megjelenik ebben a szép magazinban egy cikk a székházról, végül is a lap fennállása óta nem sikerült bekerülniük. Ami röpke 12 év.
De valamiért mindenképpen az egyébként kukoricanemesítéssel foglalkozó egyik fontosember akart megszólalni, márpedig én  művészettörténész/építész megszólalót akartam. Mint kiderült, az általam kiválasztott építész/művészettörténésznek nem áll jól a szénája, mert bemutatott egy felvételt, amely az augusztus végi nagy vihar idején készült. A videón egy pár férfiláb látható (az egyik rendész készítette telefonnal a filmet), amint megy le az alagsorba. A padlón áll a víz, ahogy a suvickolt cipők haladnak lefelé, a víz egyre magasabb lesz, aztán a cipők eljutnak egy vécécsészéig, amelyből gerjzírszerűen, mintegy másfél méter magasan zubog fel a víz. Nos, mint megtudtam, ez a felvétel - amellyel az említett személy bizonyos részek felújításának szükségességét kívánta illusztrálni - nem illik az Akadémia méltóságához, így ő is nemkívánatos személy lett, aki nem szólalhat meg csak úgy a sajtónak. Viszont én mégis ott dolgoztam két évig, és én nem javaslatot kértem, ki szólaljon meg, hanem tudtam kit keressek. Aki ért is a témához.
Amikor a fontosember viszont szakmai szempontból gyengének minősítette a koncepciót, csak valamiféle rosszul értelmezett kollegialitásból maradtam, és nem fordultam azonnal sarkon. Mert mégiscsak ott állt velem egy régi munkatársam, akit nem akartam pácban hagyni.
A döntésem estére megbántam, mert illusztrációs anyagot sem kaptam, egyáltalán, semmiféle támogatást, csak kioktató hangú leveleket különböző emberektől.
Amikor viszont megírtam, hogy itt a vége, és innentől fogva nem érdekel engem a dolog, mert mindenféle határidőn túl vagyok, onnantól fogva már érdekes lett volna a cikk, meg ígértek fűt-fát. De a kocka már el volt vetve, nem akartam már az egészet. És a legérdekesebb történetet, miszerint sikerült bezárni egy komplett japán delegációt a képtárba, amúgy sem írhattam volna meg. Nem illett volna az Akadémia méltóságához.

Az érem másik oldala

Ma Marci megkérdezte, miért lóg fekete zászló az iskolán, és elmondtam neki, hogy ma megint volt terrortámadás Franciaországban. Mire el kellett magyaráznom neki, miért pont Franciaországban, Párizsban történt a támadás pénteken, és miért nem mondjuk Angliában, miért nem valószínű ugyanez Magyarországon (érintve a hírérték fogalmát), vázoltam a volt gyarmattartó államok problémáit az első és másodgenerációs bevándorlókkal, a szegregációval, a jövedelmi egyenlőtlenségekkel. Körüljártuk az iszlám fundamentalizmus témáját (Marci levezette, hogy Ázsia nagy része muszlim, Afrika meg szinte teljes egészében az).
Szóval egyrészt persze meglepő egy tízéves szájából hallani, hogy a csiga az ízeltlábúak közé tartozik, másrészről meg ezek a témák sem tízévesnek valók.

A nap híre

- Mirôl tanultuk most környezetbôl, kisfiam?
- Az éti csigáról.
- És milyen állat a csiga?
- Ìzeltlábú.

Hiúságok vására

Ma a kedves kolléganőm az asztalomra tette a legnagyobb női lap receptmagazinjának karácsonyi kiadását, amely kizárólag a csokoládés desszertekről szól idén, és az első részleg idén a bonbonokkal foglalkozik. És nem azért mondom, de nekem szebbek a bonbonjaim (vagy legalábbis soha, de soha nem adnék oda légbuborékosat fotózásra, mert mindig van olyan, ami jobban sikerül), fényesebb a burok és a receptek is, mert már vannak saját receptjeim is, igen, sokkal fantáziadúsabbak.

Legalábbis úgy emlékszem, mert idén talán év elején ha bonbonoztam.

Időeltolódás

Ha Kanadában 2015-öt írnak, akkor itthon hányat? 1986-ot? (Kádár-korszak, vastagon, gmk-zós zöldségesmerdzsóssal, protekcióval pozícióba juttatott hülyegyerekekkel, ifjúsági holdudvarból toborzott diploma nélküli csúcsvezetőkkel, nyelvtudás nélkül sorolhatnám.)

Betűterelés

Szóval a cégnél, ahol a dolgozom, most másodszor meghirdet egy dolgozói pályázatot, és elhatároztam egy munkatársammal, hogy pályázunk. Úgyhogy hétvégén ppt-t fogok csinálni.
Írnék egy cikket az MTA Székház fennállásának 150. évfordulójára.
Nálam van egy trilógia második része.
De ami a legmeglepőbb, hogy megint megkerestek Hollandiából, gyerekeknek szóló ismeretterjesztő tartalmat kell előállítanom. Ez már a harmadik alkalom, hogy dolgozom ennek a cégnek, és hát ennek a korosztálynak írni, az úgy látszik, mindig a szívem csücske marad.

Apró hangya vagyok, előttem óriási kásahegy tornyosul betűkből

címmel próbáltam bejegyzést írni, de kénytelen vagyok félbehagyni, mert éppen olvasnom kell.