Egyes járművek szeretik a társaságot, mások viszolyognak tőle

A Margit híd felé hatalmas kék kígyó halad: három busz szorosan egymás után. A z elsőben minden bizonnyal jó sokan zsúfolódtak össze, a középsőben már akad ülőhely, az utolsóban meg jószerével alig lézenghetnek az emberek. A buszok szeretik egymást, összetartanak, máskülönben miért követnék egymást közvetlenül, több kilométeren át?
A villamos meg a metro viszont ki nem állhatja egymást. Akárhányszor megjelenek a metrófeljáróban, mindig látom, amint a villamos kajánul csilingelve kihúz a megállóból.

Egy-és háromlábúak előnyben!

Marcinak két pár tornacipője van: egy a tornaterembe, egy a salakos udvarra. Két pár cipő egyenlő négy darab cipővel.
E heti kérdésünk a következő:

A nemi identitásról

...különös kép élhet a gyerekeim fejében, mert ezt a kérdést pár év különbséggel mindkettő nekem szegezte egy-egy markáns arcú vagy idült alkoholistának tűnő asszony láttán:

A láthatatlan ember

Első osztály, első fogadóóra. A tanítónők derekasan állják a sarat, az egyik talpraesett anyuka ugyan beosztotta a szülőket ötperces bontásban, de amikor a lista szerint utolsóként megérkezem fél hétre, a lépcsőházban még legalább öten ácsorognak a bejutásra várva.

A mókus ősszel

Nehéz a dolga egy mókusnak ősszel. Is.

Bizarr beszélgetések a gyerekekkel

A múltkorjában történt, hogy Bori kicsit köhécselt, J. néni javaslatára pedig itthon töltött pár napot. Èpp a piacra mentünk ki valami ebédért, amikor meghallottuk az óvoda udvaráről kiszűrődve Zs. néni hangját. Zs. néni nagyon határozott asszony, nemigen tud halkan beszélni, de valahogy feltolja a hangot, és így be sem reked, ès a hangja sem fárad el soha. Mondjuk úgy: jellegzetes a hanghordozása.

Egy történet vége

Mostanában sokszor jut eszembe az a tíz évvel ezelőtti őszi nap, amikor végre összeszedtem magam, és végigmentem a folyosón.

Egy hobbit nézőpontjából

Odalépünk a patinás intézmény portájára, bemutatkozunk, elmondjuk, miért jöttünk. A biztonsági őr és a mellette ülő három portás közül az egyik biccent, elmagyarázza, merre menjünk. Elhaladunk a Belépés csak meghívottaknak tábla mellett, felmegyünk a márványlépcsőkön, magas sarkú cipőnk kopogását elnyeli a vörös szőnyeg. A folyosókról nagy faajtók nyílnak, rajtuk kifényesített réztábla, a táblák alatt ragyognak a rézkilincsek, a falakon nagyjaink képmása olajban, az egyik sarokban antik cserépkályha, a fejünk fölött kristálycsillár. Benyitunk a megfelelő ajtón, a kávézóban egyetlen vendég sincs, a kis büfésarokban három, fekete-fehérbe öltözött büfés néni ekézi éppen a Kentucky Fried Chickent. Leülünk az egyik antik székbe, megigazítjuk nadrágunkat, és próbáljuk függetleníteni magunkat a keresetten és nyomasztóan ünnepélyes környezettől, ahol aprónak és elveszettnek érezzük magunkat, mint az egyszeri félszerzet Elrond házában. Aztán, amikor újra a kilincs felé nyúlunk, már megvan, miért érezzük magunkat kicsinek: a kilincseket szemmagasságba szerelték fel az egyébként is hatalmas ajtókra. Igazi hobbitnak érezhetjük hát magunkat a tündepalotában, igaz, van cipőnk, és a lábunk sem szőrös.

fog

Marcinak ma kiesett a bal felsô egyese. Úgy fest, mint egy angyalarcú garázda.

Kritika

Úgy esett, hogy ma felül kellett múlnom a hétköznapi farmernadrág+bakancs+póló+ dzseki viseletemet.

A rendszer ellenséges a rendetlen baglyokkal

Írnám én, hogy szeretem az őszt, meg szép színes falevelek, finoman cirógató napsütés, alma-dió-mogyoró, de hát nem és nem, ezt az őszt nem bírom szeretni. 

Ott van például az iskola, amivel alapvetően nincs semmi gond. De a részletekben azért ott lakik az ördög. 

A tapasztalataiból kiindulva ez következik

Elvesztettem zsebkendőmet
Futott anyám érte...

Az erkélyajtóról

Volt egy nagy ládányi napraforgóm, igazi bionapraforgó volt mind, mert az etetőből kiszórták a magot a cinkék még télen, a magok beleestek az erkélyládába, tavasszal kicsíráztak, növekedésnek indultak, és a darwini törvényeknek megfelelően az erősek virágot hoztak, és be is értek. Nagyobbra nőttek minden más növénynél, úgy tűnt, elnyomnak mindent.

Az ezotériáról

Van egy kedves ismerősöm, úgy hívják, hogy N.

Úgy két éve ismerkedtünk meg, évente ha háromszor-négyszer találkozunk. Noha azt hiszem, kölcsönösen rokonszenvezünk, nem keressük kifejezetten egymás társaságát (a kötelező hogy vagy?-okon kívül), talán háromszor ha leültünk hosszasan beszélgetni.

N. kedves, kicsit hóbortos, enyhén manószerű külsejű hölgy (bár ez a szó a legkevésbé sem illik rá, de mivel sem a nő, sem az asszony, sem a többi efféle meghatározás ugyanúgy nem illik rá, maradok ennél). N. buddhista és ezoterikus, és csakrái vannak, meg energiái, meg előző életei, meg egy csupa olyan dolga, amelyekről enyhén gyanakodva és távolságtartással hallgatom a beszámolókat.

És mégis, akárhányszor három-négy mondatnál többet váltunk N-val, utána mindig az az érzésem, hogy többet, sokkal többet tud rólam annál, mint amennyit tudnia logikus, hiszen nem régóta ismerjük egymást, nem vagyunk bizalmas barátnők, sőt még barátnők sem vagyunk. N. mindig mond valamit, amit aztán elővehetek a kis belső zsebemből, forgathatom a fejemben ide-oda, mindig mond valamit, amit igaznak és találónak érzek, és mindig mond valamit, amit nem értem, miért mondja éppen nekem, nem értem, honnan tudja. De tudja.