Összefutok egy ismerősömmel a patikában, régi évfolyamtárs, felületesen ismertem az egyetemen, most itt lakik a közelben, néha látom, amint négy gyermekét legelteti. Kérdezi, mit csinálok, hol dolgozom, mondom, bólogat, húha, de jó, ő is tervezi, hogy munkába áll, tetszene ez neki. Mondom, nézze a honlapot, nagy a mozgás, jönnek-mennek az emberek, de, említem meg, nem tudom, négy gyerekkel hogy lehet megoldani az életet a negyed kilenctől háromnegyed ötig tartó munkaidő mellett, legkisebb gyereke kétéves, a legnagyobb is kisiskolás. A hét munkatársam közül csak egyvalakinek van két gyereke, háromnak egy. A többieknek egy sem.
Pedig két gyerek nem olyan extrém, adok hangot meggyőződésemnek. Ismerősöm egyetért, két gyerek nem extrém egyáltalán, aztán hangját felemelve kifakad: Nem tudom, hová jut így ez a nemzet!
A hirtelen beálló csöndben megragadtam az alkalmat, elköszöntem, és sietve átvágtam az úttesten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése