pupákék

Tegnap felkerekedtünk és ellátogattunk a legközelebbi adventi vásárba, amely egyébként nagyon szép helyen van, macskaköves barokk tér szobrokkal meg minden.
Mondjuk emlékszem, amikor gyerekkoromban megnyílt az első, a tévéreklámokban is szerepelt az Aranykapu, később aztán kiskamaszként dolgoztam is téli vásárokon, beállt minden családtag a bódékba mérni az ajándékkötözőt meg tekerni a csomagolópapír-íveket, és ha bementünk nap végén a meleg szobába, szederjesre pirult az arcunk, de hatalmas forgalmat bonyolítottunk, áradtak az emberek, hiszen volt egy-két ilyen vásár a városban, és slussz, most meg pár kilométerenként akad egy.
Még arra is emlékszem, hogy a J. téren, ahol rendszeresen a jobb oldali hátsó egyharmadban volt a bódé, árult szűcs, ötvös, söröskriglis, illatszeres, visszatérő elem volt egy bajszos ember, előtte mindig sokan álltak, mert a bajszos ember furmányos zöldségszeletelő eszközöket árult, méghozzá kisebb performansz keretében bemutatva az árut, vicces kis dugóhúzó formájú alakzatokat vájt ki a magával hozott zöldségekből, és közben fújta a magáét: "Megfogom a krumplit, karalábot (sic) vagy bármilyen más, magház nélküli terményt..."

Nem tudom, most ki vásárol egy ilyen karácsonyi adventi vásárban, mert a bódék nagy részében hurkát, kolbászt, forralt bort, lángost meg ilyeneket árulnak, és biztos én nem érzem át az adventi áhítatot, de szerintem vacsorázni lényegesen kényelmesebb egy fűtött helyiségben, mint mínusz öt fokban, nagykabátban, ahol állandóan belelóg a kabát ujja a mustárba, és a közeli színpadon játszó zenekar énekesnője dobhártyaszaggató visítással próbálja fokozni a hangulatot.
A gyerekek szomjasak voltak, Cs. odament egy házikóhoz, ahol a forralt bor mellett teát is mértek, és kért két pohárral. Ahogy megfordult, épp csak megpillantottam egy tányéron a porcukorral meghintett pufi kifliket a kötelező bolti gyümölcskenyerek mellett. Szalonkifli. Hiszen közeleg a karácsony, mi lehetne más, mint szalonkifli.
A szalonkifli nagymama specialitása volt, hájas tészta kifli formában feltekerve, diótöltelékkel, porcukorba hempergetve. Imádtam. A szalonkifli hozzátartozott a nagymama karácsonyához, néha születésnapomra is meglepett vele, mert tudta, hogy odavagyok érte. Egyszer megpróbáltam leírni a receptjét, de nem jutottam sokra, nagymama mindig ígérte, hogy majd megsütjük együtt, de figyelmeztetett, egy teljes napot szánjak rá, és azt hiszem, nem túlzott, mert a receptből csak annyira emlékszem, hogy a szalonkifli elkészítése nagymama elmondása alapján mintegy hat órát vett igénybe, és ettől rendszerint visszahőköltem. Így csak annyit tudok róla, hogy hájjal készül, és nem széppel, mert harmincvalahány év alatt akárhányszor sütött nagymama szalonkiflit, még az első falat előtt mintegy bocsánatkérően tájékoztatott: Mókuskám, nem kaptam szép hájat.

A gyerekek a padon ültek már, harangoztak a lábukkal, előttük gőzölgött a tea, ott tébláboltam a pultnál, felgyűlt a sor időközben, és ahogy kezükben pohárral távoztak a vevők, és ráláttam a kiflis tálra, észrevettem, hogy a kifli nem pufók,  vastagon áll rajta a cukor, alatta a tészta nem rózsaszínbe hajló, hanem sárga - egyszerű omlós tésztából gyúrt sütemény volt az, bármikor összedobom én is itthon. Semmi, de semmi köze a szalonkiflihez.