Igaz, hogy ajándékot már egy ideje nem vagyok hajlandó megszállottan ajándékok után kajtatni, impulzusvásárolni, a fogyasztás templomait amúgy sem igen látogatom, a tömegtől meg egyszerűen rám jön a sikongató lábrázás. Úgyhogy azt találtam ki, hogy akinek lehet, annak ehető ajándékot fogok készíteni. Mint utólag kiderült, ezzel nagyobb macerát vettem a nyakamba, mintha mondjuk egy-egy (szintén hasznos) sapka-sál együttest vásároltam volna (igaz, hogy sem az öcsém, sem a papám nem visel sapkát, a papa sálat sem).
Zs. néni diabetikus linzert (glukononnal és diabetikus lekvárral) kapott, a többiek pedig egy megfelelő méretű kekszesdobozt, benne négyféle süteménnyel, Stahl-féle skandináv keksszel, matcha teás-áfonyás tallérokkal, nagymamaféle mézessel és személyes kedvencemmel, a moszkauerrel. Emellé jött narancslekvár, lilahagyma lekvár, és libamáj befőtt. Két napig ment a tűzhely feszt, mert mindemellé még sütöttem hat rúd beiglit, és magam is meglepődtem, amikor egyszer csak kiürültek a tésztás tálak, elfogytak az üres befőttesüvegek, és bár a konyhát hamisítatlan karácsonyi hangulat ülte meg, köszönhetően a minden vízszintes felüleletet vékonyan belepő lisztnek és a talpam alatt ropogó kristálycukornak, mégis felsejlett az fantasztikus lehetőség, hogy normálisan rendet tudok rakni, esetleg megpucolom az ablakot és kimosom a függönyt. (Persze nem jött össze.)
A bejgli szokás szerint szétrepedt, de finom lett az is, és én szeretem repedten is, és bár másfél napja pendlizunk a nagymamák között, megvan a jó ebben is. Például, hogy megvannak a rokonok, élnek és jól vannak, és jóban vagyunk, és kíváncsiak vagyunk egymásra, és az meg nekem külön öröm, hogy főznöm sem kell.
Legalább ilyen boldog karácsonyt mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése