Egyetemista koromban az egyik gyakorlati tárgy keretében több héten át elmélkedtünk arról, miről ismerszik meg a valódi művészi alkotás. Sajnos soha nem érdekeltek igazán az elvont kérdések, ez a probléma sem tudott magával ragadni. A héten mégis ez jutott eszembe, amikor egyik este ottragadtunk a kanapén a képernyő előtt, az animációs filmek listájánál.
Jó sok ismeretlen cím nézett szembe velünk, hát ráböktem az egyikre, Secret of Kells, ez mi, tudod? Nem tudom, nézzük meg. Az ügyetlennek tűnő főcím, a rogyásig elhasznált középkorias betűk nem voltak bizalomgerjesztőek. A grafika is furcsának hatott a Csizmás kandúr után, de tetszett a hangsúlyosan kétdimenziós világ. És öt perc után beszippantott az egész, lenyúlt a torkomon és matatni kezdett valahol a zsigereim között, ide-oda csavargatta, amit talált, kénye-kedve szerint húzott vagy eresztett rajta, nem volt jó, még kellemes sem egyáltalán, mert féltem közben, ha éppen nem, akkor meg csak szorongtam (abban nagy vagyok egyébként is), féltettem a kis vörös hajú barátocskát, vagy ha még azt sem, akkor csak drukkoltam neki, hogy legyen meg az ő akarata, és készüljön el a könyv, ami világossággá változtatja a sötétséget. A végén még csak néztünk egymásra, sosem hallottunk Kellsről, erről a könyvről pláne, bár valamit kapirgáltam a keltákról korábban, kezdem érteni, miért fordultak bele sokan ebbe a kultúrába, kezdve akár Tolkiennél, és miért olyan fájdalmas az elenyészése, mintha saját sorsát teljesítené be.
A történet nem bonyolult, nincsenek benne többrétű utalások, olyan egyszerű, mint ez a dallam, de megigézett engem is, mint az Aisling nevű erdei tündér Pangur Bant, aki a nevét egy valóban élt ír kora középkori szerzetes valóban élt fehér macskája után kapta, befészkelte magát a fejembe, ott gomolyog a kósza gondolataim között már napok óta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése