A lányokról

Igazságtalan egyébként, hogy a lányokról még nem írtam semmit.

Nyavalygós

azaz szubjektív és elfogult beszámoló egy munkás hónapról. 

Kafka él, Kafka élni fog!

Megkörnyékeztem tegnap telefonon Á. nénit, nem lehetne-e Boriból hamarosan óvodást csinálni. Hároméves, atombiztosan szobatiszta, gyönyörűen és választékosan beszél, és Marci, akivel ideiglenesen egy csoportba járnának, sem emelt kifogást a dolog ellen. Ma újra beszéltem Á. nénivel, aki azzal kezdte, nyugodjak meg. Pedig teljesen nyugodt voltam. Akkor még.

A békaemberekről

Arra már régóta rádöbbentem, hogy a családtagjaimon kívül két pontosan körülhatárolható csoporttal élek - még ha igen ritkán is - társasági életet. Közös halmaz nincs.

Akkor még egy kicsit benn tartjuk

Egész héten azon voltam, csak jöjjön el a hétvége, csak legyen vége ennek a hétnek már. Mert szinte vallásos áhítattal tisztelem a határidőket, nálam, kérem, a határidő szent és sérthetetlen, és nincs, ami jobban munkára sarkallna, mint egy jó kis szoros határidő. És tudtam, hogy péntekre el kell készülnöm ezzel a munkával, és be kell fejeznem azt is, és még abban is bíztam, hogy Marci, aki szegény szénné unta magát a héten idehaza azoktól a váratlan pillanatoktól eltekintve, amikor minden előzmény nélkül rátört a hasmenés, kilábal ebből a kórságból. És akkor lesz hétvége, gondoltam én, és kifújhatjuk magunkat, mindenki egészséges, és határidő sincs, élhetünk boldogan.

Mi ropog?

Mármint a talpunk alatt a konyhakövön? Nem a játszótérről a cipőben, zokniban felhordott homok - még. Nem a megszáradt, apróra töredezett tűlevél - már. Momentán, mivel Marci elkapott valami gyomorvírust, és háztartási kekszen él - miniatűr kekszmorzsák roppannak ütemesen a papucsom talpa alatt minden lépésnél.

Miért? Miért???

A két intézmény, ahová kisded gyermekeim járnak, nagyjából 300 méterre esik egymástól. Nemrégiben mindkettőben kiírták nyári a zárva tartást.