Elég ügyetlen a mozgásom, és ez gyerekkoromban sem volt más. Én voltam az az x lábú gyerek, aki rendszerint ha nem is az utolsónak, de az utolsók között kel el a csapatválasztós játékokban. Értelemszerűen a partizánozás sem volt kivétel, márpedig sokat kidobósoztunk, volt, hogy egész tornaórán.
A fiúk helyzeti előnyben voltak persze, erősebbek is voltak, az egyik osztálytársam, A pedig nagy focirajongó volt, a Fradiban alsósként játszott is, nagyon ügyesen bánt a labdával. A lányok közül N volt ügyes tornászként elkönyvelve, hosszú kezű-lábú gyerek volt, ma már úgy látom, igazi atlétaalkat, és tényleg ügyesen ugrott és jól is futott, de a darabos mozgásán azért sokat nevettünk is.
Már nem tudom, mikor történt, talán úgy harmadikos lehettem, amikor egyszer csak az egyik tornaórán a szokásos kidobósozás során valahogy egyedül találtam magam. Elfogyott körülem a csapat, mindenkit kidobtak, és hátrament már a partizánhoz, én voltam az egyedüli célpont. Szerintem senki nem számított arra, ami történt: nem sikerült kidobniuk, viszont én elkaptam a labdát, és játszani kezdtem, nem menekülni. Terveztem és céloztam és dobtam, és talán találtam is, de hogy sokáig álltam a sarat, az biztos. Talán nyertünk is, talán nem, arra már nem emlékszem, csak az érzésre, hogy igen, így is lehet. Hogy az előítélet nem előre elrendeltetés, hogy bármikor lehet fordítani, és soha semmi nem haszontalan - például focizni az ember öccsével sem az. Hogy milyen, amikor felébred egy közösség figyelme, élesedik az érdeklődés, és úgy látható, ahogy változik a megítélés, ahogyan látni a szélkakast fordulni a szélben.
Soha nem választottak utolsónak a kidobósban aztán. Jobb voltam, mint N., akinek nem volt sok érzéke a labdához, és néhányszor még A. ellen sem voltam esélytelen. És azóta is a szívem a labdás sportok felé húz, szeretem a labdát, és igen, néha a labda is szeret engem.
Így aztán, bármit is találnak ki a tudósok a kidobósról, én mindig hálás leszek ennek a játéknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése