Egy csomó mindenre nem emlékszem már, de a szorongásra igen: arra, ahogy kirajzolódott előttem a tavasz, és kétségbeestem, aztán képzeletben lehajtottam a képzeletbeli sisakom képzeletbeli rostélyát, és azt mondtam: ha ezt a pályát kell teljesítenem, akkor ezt a pályát fogom teljesíteni.
Megadott időre, természetesen.
Úgyhogy volt két leadásom, közben a havi munkát meghaladó különmunkám, közben húsvétkor egy hollandiai kiruccanás, háromhetente vidéki fordulók. És igen, teljesítettem a pályát, időre, ahogy kell.
Csak elfáradtam közben, valahogy csontig hatolóan, mélyen.
Úgyhogy örültem nagyon a május elsejének,
Reggel felkeltünk, elmentünk kirándulni, ami a tervezettnél rövidebbre sikerült, mert elhagytam a polárfelsőm (zsebben bankkártya, ahogy kell), de egy jótét lélek megtalálta, csak össze kellett futni vele az erdőben, hogy vissza is tudja adni.
Aztán, immár polárostul itthon megebédeltünk (mert előző nap megfőztem), utána leraktam az erkély faborítását (előző nap elkezdtem), kikérdeztem a hőtan alapfogalmait, és átmentem a szomszéd nénihez kölcsönkérni egy palacsintasütőt, mert prezentálnom kellett másnapra 50+palacsintát a csapatnak (a tészta egy részét előző nap bekevertem). Míg a sportbarátok meccset néztek (mindhárom gólról lemaradtam), kisütöttem a palacsintákat, illetve kevertem be pótlólag még tésztát, és be is töltöttem a palacsináták kétharmadát (az ehhez szükséges két adag álnutellát korábban beszereztem). Fél egy körül lettem kész, ekkor minden mindegy alapon kikapartam a nutellásüvegekből a maradékot. Még olvastam egy kicsit, aztán elaludtam a könyvön.
Várom a hétvégét.
Csak azt nem értem, miért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése