Tamko után, listáján felbuzdulva, íme azok a könyvek, amelyek nélkül valószínűleg másképp látnék ki a fejemből.
Még anyukámé volt a könyv,
Würtz Ádám illusztrációival, imádtam nézegetni a rajzokat, Ponty Piroska násznépét, az tisztáson sürgő-forgó társaságot. Lebilincselt az a szabadon folyó, élőbeszédnek tűnő, könnyed verselés, amiről akkor még persze nem tudtam, milyen irtózatosan nehéz. Most már én olvasom a saját gyerekeimnek, és persze jobban meg tudom fogalmazni a mondanivalót is, amire remélem, vevők lesznek.
Gonnick-Wheelis: Képregén(y)
Nyolcadikos koromban vettem meg magamnak (egy darabig erősen biológusnak készültem). Nem ezen a könyvön, múlt, hogy aztán nem lettem az, viszont elplántálta bennem a gyanút, hogy egy ismeretterjesztő/tudományos könyvnek nem feltétlenül kell unalmasnak lennie. Sőt.
Gimnazista voltam, amikor a szinte karikatúraszerűen közhelyes latintanárnőm (szemüveges, konzervatív vénkisasszony) ajánlotta harmadikban, az Aeneis mellé ezt az akkor csak pár éve megjelent regényt - ami minden, csak nem konzervatív és vénkisasszonyos. Ez a könyv kulcsot adott a kezembe az ókori irodalmakhoz és általában az irodalomhoz, az eposzokhoz, és hirtelen lerángatta mellém, mellénk a földre a héroszokat, isteneket, istennőket. Sok dolog közrejátszott aztán, hogy évek múlva épp az Aeneisből írtam a szakdolgozatomat, és a sok dologban benne volt A pillanat is.
Umberto Eco: A rózsa neve
A középkor eszenciája, és még detektívregény is. Évente-kétévente biztosan elolvasom.
G. G. Marquez: Száz év magány
Darvasi László: A könnymutatványosok legendája
Ez a két könyv nekem együvé tartozik a fejemben lévő katalógus szerint; ahogy egy mondaton belül irreálisba csúszik a reális, ahogy szétszálazhatatlanul egybefonódik a mese, a mítosz és a valóság, a szép és a rút, a szenvedés és a boldogság, csak az egyik több ezer kilométerre, a másik meg kettőre.
T. Mann: A Buddenbrook-ház
Az irodalomtörténészek ezt tartják a legkönnyedebb Mann-regénynek, talán ezért is a kedvencem? A siker, a boldogság tűnékenységét, a dekadencia sötétségét mindenesetre nekem nem mutatta be addig más érzékletesebben.
F. Schatzing: Raj
Nem nagyon rajongtam a sci-fikért, aztán az egyik búvár haverunk javaslatára kezembe vettem. És nem is tudtam letenni.
N. Gaiman: Sosehol
László Zoltán: Egyszervolt
Ahogy Marquezé és Darvasié, úgy tartozik együvé a fejemben ez a két könyv. Korábban nem voltam nagy fantasyrajongó sem, de szeretem ezeket az abszurd ölteteket, hogy egy metróajtó egyszer csak nem a megszokott megállóra nyílik és egy korábbi munkahelyemen sokszor el is játszottam a gondolattal, hogy egyszer nem a megszokott helyre vezet az egyszer nyitva lévő ajtó, és gyanútlanul belépek egy addig ismeretlen helyiségbe, ahol szörnyű mód megkínzott kotábbi munkatársak gubói lógnak a plafonról.. Az Egyszervolt ihletforrása erősen gyaníthatóan Gaiman, még ha nem is feltétlenül ez a műve, de maga a könyv annyira a mienk, annyira szellemes, hogy azonnal megvett kilóra. Nem tudok azóta úgy elmenni a Westend szökőkútja mellett, hogy ne próbáljak mögénézni, hátha ott van most is Böbe.
Kondor Vilmos: Budapest Noir
Nagyon szeretem a krimiket, Poirot persze örök kedvenc, de Gordon Zsigmond a mienk, a Lovag utca meg a Körönd flaszterját tapodja, villamosozik, pincepörköltet eszik, és odavan a szemüveges nőkért. A korrajz is tökéletes, a miliő, a hangulat. A sorozat többi darabját is szeretem, de ezt, talán mert első, olvastam el a legtöbbször.