No, ilyen volt

Sűrű év volt. 

Tavaly ilyenkor még mint a güzü, olvastam egy VIII. Henrik idejében játszódó krimit, és ez végül is meghatározta az egész évet: érzésre rettenetesen sokat dolgoztam idén. És meg is volt az eredménye, mert nagyon sok minden jóság is belefért mellé. 

Nagyon sokat utaztunk például: voltunk Észak-Franciaországban, ami gyönyörű volt, sokkal jobban tetszett, mit vártam, voltunk a Karib-térségben, aminél szebb trópusi tájon még nem jártam szerintem, voltunk Spanyolországban, ami felkavarta a munkahelyemen a kedélyeket, és voltunk levélországban, ahol akkorák az emberek, hogy rendszeresen nem értem fel a fogantyút a járműveken, és az északi városban puskás emberek kísérik a gyerekeket halloweenezni a jegesmedvék miatt. Balatonra is jutott pár hét (ez persze mindig kevesebb, mint szeretném), volt meccsnézés a lugasban, vendég

Elindult a kert is, amit talán a vártál jobban is megszerettem, lett paradicsomom is egy kevés, szép paprikám, céklám és rengeteg bazsalikomom, és világbajnok padlizsánom. 

2017 se legyen rosszabb, ha kérhetem.

A vitruviusi ember nem mindenkinek a tökéletességet jeleníti meg

- Anya, mi ez?
- Mi?
- Hát ez a kép. Milyen ember ez már! Miért van négy keze meg négy lába? Ember egyáltalán? Vagy rovar? Rovarember?

unatkozik?

Vásároljon mosómedvét! Adja gyermekét sportolni. A) a gyerek szereti csinálni, ügyes, tehát az egyesület minden szabadidőfoszlányra igényt tart majd. B) a gyerek félszívvel csinálja, ön pedig megállás nélkül sopánkodhat, milyen lusta ez a kölyök, és aggódjon későbbi egészsége / nem megfelelő izomzata / esetleges, a sporttalan életmódból fakadó gerinc- és egyéb ortopédiai bántalmai miatt.

Szokásos

Minden év december 24-én eljön az a pillanat, amikor ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy arccal előre bevessem magam az ágyba, a felpaskolt párnák közé, és ne is keljek fel három órán át. Idén most értem el másodjára ezt az állapotot.

A listám

Tamko után, listáján felbuzdulva, íme azok a könyvek, amelyek nélkül valószínűleg másképp látnék ki a fejemből. 

Szabó Magda: Bárány Boldizsár

Még anyukámé volt a könyv, Würtz Ádám illusztrációival, imádtam nézegetni a rajzokat, Ponty Piroska násznépét, az tisztáson sürgő-forgó társaságot. Lebilincselt az a szabadon folyó, élőbeszédnek tűnő, könnyed verselés, amiről akkor még persze nem tudtam, milyen irtózatosan nehéz. Most már én olvasom a saját gyerekeimnek, és persze jobban meg tudom fogalmazni a mondanivalót is, amire remélem, vevők lesznek.

Gonnick-Wheelis: Képregén(y)

Nyolcadikos koromban vettem meg magamnak (egy darabig erősen biológusnak készültem). Nem ezen a könyvön, múlt, hogy aztán nem lettem az, viszont elplántálta bennem a gyanút, hogy egy ismeretterjesztő/tudományos könyvnek nem feltétlenül kell unalmasnak lennie. Sőt.

Szabó Magda: A pillanat

Gimnazista voltam, amikor a szinte karikatúraszerűen közhelyes latintanárnőm (szemüveges, konzervatív vénkisasszony) ajánlotta harmadikban, az Aeneis mellé ezt az akkor csak pár éve megjelent regényt - ami minden, csak nem konzervatív és vénkisasszonyos. Ez a könyv kulcsot adott a kezembe az ókori irodalmakhoz és általában az irodalomhoz, az eposzokhoz, és hirtelen lerángatta mellém, mellénk a földre a héroszokat, isteneket, istennőket. Sok dolog közrejátszott aztán, hogy évek múlva épp az Aeneisből írtam a szakdolgozatomat, és a sok dologban benne volt A pillanat is.

Umberto Eco: A rózsa neve

A középkor eszenciája, és még detektívregény is. Évente-kétévente biztosan elolvasom. 

G. G. Marquez: Száz év magány

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

Ez a két könyv nekem együvé tartozik a fejemben lévő katalógus szerint; ahogy egy mondaton belül irreálisba csúszik a reális, ahogy szétszálazhatatlanul egybefonódik a mese, a mítosz és a valóság, a szép és a rút, a szenvedés és a boldogság, csak az egyik több ezer kilométerre, a másik meg kettőre. 

T. Mann: A Buddenbrook-ház

Az irodalomtörténészek ezt tartják a legkönnyedebb Mann-regénynek, talán ezért is a kedvencem? A siker, a boldogság tűnékenységét, a dekadencia sötétségét mindenesetre nekem nem mutatta be addig más érzékletesebben. 

F. Schatzing: Raj

Nem nagyon rajongtam a sci-fikért, aztán az egyik búvár haverunk javaslatára kezembe vettem. És nem is tudtam letenni. 

N. Gaiman: Sosehol

László Zoltán: Egyszervolt

Ahogy Marquezé és Darvasié, úgy tartozik együvé a fejemben ez a két könyv. Korábban nem voltam nagy fantasyrajongó sem, de szeretem ezeket az abszurd ölteteket, hogy egy metróajtó egyszer csak nem a megszokott megállóra nyílik és egy korábbi munkahelyemen sokszor el is játszottam a gondolattal, hogy egyszer nem a megszokott helyre vezet az egyszer nyitva lévő ajtó, és gyanútlanul belépek egy addig ismeretlen helyiségbe, ahol szörnyű mód megkínzott kotábbi munkatársak gubói lógnak a plafonról.. Az Egyszervolt ihletforrása erősen gyaníthatóan Gaiman, még ha nem is feltétlenül ez a műve, de maga a könyv annyira a mienk, annyira szellemes, hogy azonnal megvett kilóra. Nem tudok azóta úgy elmenni a Westend szökőkútja mellett, hogy ne próbáljak mögénézni, hátha ott van most is Böbe. 

Kondor Vilmos: Budapest Noir

Nagyon szeretem a krimiket, Poirot persze örök kedvenc, de Gordon Zsigmond a mienk, a Lovag utca meg a Körönd flaszterját tapodja, villamosozik, pincepörköltet eszik, és odavan a szemüveges nőkért. A korrajz is tökéletes, a miliő, a hangulat. A sorozat többi darabját is szeretem, de ezt, talán mert első, olvastam el a legtöbbször. 

hangulat, az nincs

A gyerekek még levezetnek az iskolában, cserébe nekem még holnap-holnapután még szerintem haccacáré várható a munkahelyen (leadás előtt rendszerint fölforrósodnak a kedélyek). Elvileg szerdától leszek szabadságon, amikor a szünet kezdődik. Ez egyrészt persze jó, másrészt azt is jelenti, hogy nem lesz időm a lakás kicsit összerántani, magamban pepecselni, tésztát begyúrni - és valami karácsonyi hangulatot csiholni magamban.
Viszont végre itt a hideg, voltunk tegnap meg ma reggel is korcsolyázni, tegnap hármasban, ma reggel csak a copfossal. Már neki-nekilódul néha, de szigorúan csak rollermódban, a bal lábát nem volt hajlandó felemelni. Én szeretem a mínuszokat, szeretem, ha az idő valamilyen, nem olyan tingli-tangli; a télen harapjon a hideg, fagyjon be a Balaton vagy legalább a Velencei-tó, lehessen menni korizni, szánkózni, essen a hó, lógjanak a jégcsapok.
Ma reggel a -2 fok már meg sem kottyant, jól felöltöztünk, aztán a koripályáról ballagtunk át a csarnokba, M. meccsére. Útközben megbeszéltük, hogy januártól megpróbálkozunk a műkorisulival; nagyjából egy fél évet adok neki, de ha már biztosan megtanul mozogni a jégen, már jó.
A meccs jó hangulatú volt, egy évvel idősebbek ellen játszottak, de több mint 15 ponttal hozták így is, M. is jól játszott, olyan jó volt látni a ragyogó arcukat, ahogy masíroztak lefelé a pályáról.

Visszautasíthatatlannak gondolt ajánlatom

- Ne gyere diót törni.... na, gyere már... ha akarod, közben mesélek valami izgalmasról. Mondjuk a bubópestisről, jó?

(végük kiegyeztünk a járványokban.)

Fodrász után

pont így nézek ki, barna hajjal, paletta nélkül.

Végül én nyertem!

Nemén: ...mert nekem megnőtt a lábam a gyerekek után!

Én: Nekem nem a lábam nőtt meg. Hanem... mondjuk deréktól lefelé mindenem.

Nemén: Nekem nemcsak deréktól lefelé. Vastagabb lett a karom is... Mondjuk úgy, hogy nyaktól lefelé megnőtt minden.

Én: Úh... ja, Nekem tokám is lett. Illetve volt, csak megnőtt. Akkor nyaktól felfelé is! Minden megnőtt! Minden!

(Röhögés.)

Én azért reménykedem

Ma megint kimentünk a gyerekekkel korizni az itteni adventi vásár közepére rittyentett jégpályára, és megint csak ideges és nyűgös lettem a végére. Az egész adventi vásár egy óriási lacipecsenyés-lehúzós vurstlivá fajult. Van mindenféle ennivaló, lángos meg zsíros kenyér meg hurka-kolbász, langalló, meg forralt bor meg egy retro körhinta (egy menet 400 Ft). A jég picike, az evő-ivó tömeg óriási, bömbölnek a karácsonyi dalok, bömbölnek a gyerekek, vérmérséklettől függően ordít egyik-másik szülő is. És nem is tudok görbe szemmel nézni rájuk - illetve igen, a végén már mindenkire görbe szemmel tudok nézni csak.

Az öltözőben még csak-csak elférünk, aztán a jégen már egyáltalán nem. az óvodások csetlenek-botlanak, kirúgják egymás vagy bármely arra merészkedő lábát, a szülők elszánt arccal húzzák-vonják őket a jégen - attól fog megtanulni a gyerek csúszkálni, hogy apuka fogja két vállánál fogja, és az egyensúlyozásra totál képtelen gyereket, mint egy darab fát, tolja maga előtt? Aztán vannak a kisiskolások, akik már tudnak menni és kanyarodni is, csak épp megállni és a másikra tekintettel lenni nem, és simán bevágódnak a két bizonytalankodó közé, aztán vannak a vagánykodó kis- és nagykamaszok, akik a hormonoktól hajtva mutatják be ugyanezt. Én nem szívesen esek rá senkire sem, se az én gyerekemre, se máséra, de ha nekilöknek, vagy kirúgják alólam a lábam, nem nagyon van más választásom. És már kinőttem a fogócskázásból, amire M. akar rávenni feszt, viszont néha elfásulok a meddő küzdelembe, hogy B-t elcsalogassam a palánk mellől, és totál megértem a rettegését, hogy letarolja a tömeg. Úgyhogy a kezdeti illúzióból - kellemes csúszkálás egy derűs napon - így lesz frusztrált idegeskedés.

Aztán összeakadtam egy irigylésre méltóan jó kedélyű anyukával, akinek a két lánya tényleg jól korcsolyázik már, és felidéztük, hogy régen nem volt ilyen eszetlen drága a műjégpályára a belépő, sőt, akkor még hideg volt telente, és fellocsolták az iskolaudvart meg a játszótereken a focipályákat, és lehetett menni korcsolyázni, sőt akkor befagytak a kisebb tavak meg a holtágak, aminél jobbat én elképzelni nem tudok, és a totális szabadság megtestesítője (nekem), amint nekiindulhatok a nagy jégnek, borzasztóan bízom benne, hogy decemberben lesz olyan hideg, hogy befagy ez-az - erre a(z egyébként nem, de most határozottan) hülye hvg nem azt írja, hogy legalább (!) karácsonykor nem lesznek mínuszok? Mintha a télben nem a hideg, a jég meg a hó lenne a jó.

Családi kör

Két oldalamon egy-egy gyerek, jobb oldalon a lányom bújik hozzám, bal oldalamon a fiam.Ölemben a laptop és együtt röhögcsélve nézünk egy filmecskét a youtube-on a veszettségről.

Örömhír

Minden várakozásommal ellentétben megtaláltam az irodában az enyémmel szomszédos íróasztal alatt a megrokkant fél pár fülbevalót hétfő délelőtt. Kész csoda, hogy sikerült észrevenni a félhomályban (mindig le vannak húzva a redőnyök) a barna-fekete csíkos szőnyegpadlón. Kétségeim a porszívózás alaposságával kapcsolatban immár bizonyossággá szilárdultak, de ez most végül a kezemre játszott.

És hát itt a december, mindenhol megy az ünnepre készülődés, meg narancs-, meg gesztenyeillat, és én tényleg semmi, de semmi ilyesmit nem érzek, és arra sem emlékszem, hogy valaha elkapott volna az az érzés mert nyilván képtelen vagyok efféle ráhangolódós érzelmeskedésre, csak megy a visszaszámlálás, mit kell még elintézni, megcsinálni, összeszedni, szétosztani, megtörni, félretenni, befizetni, megrendelni.

És persze látszanak már kirajzolódni 2017 nagy parái, csak ne lennék ilyen konfliktuskerülő, úristen, mennyi vacakságtól szabadítanám meg magam.

Piti ügy

Tegnap dél körül vettem észre, hogy kirántottam az egyik fülemből a frissen berakott fülbevalóm. Azóta sincs meg, és nagyon elkenődtem miatta. Amúgy sem vagyok egy nagy ékszeres, de ez volt az egyik kedvenc fülbevalóm, anyukámtól kaptam a 18. születésnapomra, szerintem nagyon szép, pici vörös kő van a közepén (gránát talán), és fehér kis kövekkel van kirakva. Szerintem nagyon szép. És sajnos ötletem sincs, hol lehet. Arra gondolni sem szeretnék, hogy az irodában rántottam ki, és fölporszívózták :(