Cicaharc a biliben

Azért öt év elteltével csak nem bírtam tovább, és sikeresen magamra húztam az óvodával szemben álló forradalmár gonoszanyuka szerepét, aki csak pain in the ass púp a hátán mindenkinek, és egyfolytában akadékoskodó kérdéseket tesz fel, mint hogy miért nem mennek a gyerekek színházba csak egyszer (amikor a szülőiken eddig háromszor megszavaztuk, hogy bérletet szeretnénk, félévenként három előadással), hol található az óvoda pedagógia programja és bármilyen egyéb szabályzata (a honlap több mint fél éve nem működik), milyen eseményeket, programokat tervez az óvoda ebben a félévben, valamint folytatódik-e az eddig sikeresnek ítélt drámapedagógia program (nyilván nem).


Ha a megrázkódtatástól eltekintek, mindenképp érdekes és tanulságos tapasztalni, hogyan lehet fél óra alatt verbálisan egy komplett Hoffman Rózsa-szobrot felállítani (vö. káromkodásból katedrális), hogyan fordít hátat eddigi szakmai meggyőződésének egy pedagógus, hogyan avatja magát mártírrá Honthy Hannát idéző gesztussal a lemondását primadonnaként elővezető szmk-s anyuka, és fogalmaz meg baljós hangon dodonai jóslatokat a gyerekek jövőjéről, valamint az is új élmény, amint az óvodavezető visítozik velem, mert hangulatot gerjesztek azzal, hogy tájékoztatást kértem.

Legszívesebben ledózerolnám az egész óvodát és sóval hinteném be a helyét. A korlátolt, a szülőkre vazallusként tekintő óvodavezetőért, az egymásnak beszólogató és életvezetési tanácsokat adogató anyukákért igazán nem lenne kár. A gyerekek meg éppolyan jól máshol is el tudnák tölteni az idejüket. Mert a szabad játék - amit az óvoda elsődlegesnek és kizárólagosnak tekint, amiből soha ki nem lehet zökkenteni a gyereket olyasmivel, mint a reggeli vagy éppen a színházlátogatás -, szóval a szabad játék, az menne az óvoda nélkül is.