Minden jótett elnyeri méltó büntetését

Vegyük azt, hogy egy állatkereskedésben dolgozom. És hirtelen kiderül, hogy az egyik ketrecben vedleni kezdenek a törpehörcsögök, és nem lehet őket kitenni a kirakatba. Valami más kell. Mire az egyik kollégám azt mondja, nézd, te bv, itt vannak ezek a csincsillák, igaz, nem túl népszerű állatok, de néha kitehetnénk egyet-egyet a kirakatba, igazi csincsillaszakértő hozta őket, egy-két évente van tőle csincsillánk, el is rendezte őket szépen kosárba, kitehetnénk a kirakatba, mit szólsz?

És akkor nagy kínnal-keservvel átfodrászolom a csincsillákat (mert a sarkon túl már van egy ugyanolyan kosár csincsilla ugyanattól az embertől, és a mienk nézzen mégis ki másképp), átrendezem a kosarat, aztán a főállatkereskedő letol mindkettőnket, és jobbról balra fésüli a csincsillák frufruját, és kicserél három párnát, mert ez nívós üzlet, itt nem mindegy az áru minősége. (NB: a csincsillák viszont nagyon is kapóra jönnek, noha eredeti állapotukban használhatatlanok,)

Aztán este a csincsillás ember is berzenkedik, hogy ő nem így fésülte a csincsillákat, és az ő neve szerepel a csincsillák feje fölött, és igenis ragaszkodik a rózsaszín masnikhoz a bajuszkájukon. Mert ha nem, az egész kosarat márpedig visszavonja.
És ahelyett, hogy azt mondanám, vigye, ahová akarja azt a szakajtónyi dögöt, amibe beleöltem lassan egy munkanapot, csak higgadtan felhívom a figyelmét, hogy mindkettőnk közös érdeke, hogy a csincsillák mihamarabb gazdára találjanak.

Utálom a csincsillákat.

Legyetek jól, ha tudtok!

Szeretek azzal hízelegni magamnak, hogy többé-kevésbé reális az önképem, például nem képzelem magam balerinának meg primadonnának meg matematikusnak se. De arról meg voltam győződve, hogy hipochonder, az legalább nem vagyok. Tök jól vagyok (mi az a plusz tíz kiló), gyógyszert nem kell szednem, krónikus betegségem, gyógyszerallergiám, sőt semmilyen allergiám nincs és a hajam sem hullik.

De azért van valami, ami tuti nincs rendben már évek óta (és nem fogom elmondani, mi az), egy darabig próbálkoztam házi barkács megoldásokkal, de nem vezetett egyik sem eredményre, így a múlt héten elmentem orvoshoz, aki fel is írt egy gyógyszert. Már korábban tudtam, hogy elég randa mellékhatásai lehetnek, és a mellékelt tájékoztató sem hazudtolta meg a félinformációimat. Első este bevettem az adagot, aztán éjszaka felébredtem (nem szoktam), kimentem a vécére (ha mégis, akkor szoktam), ott elaludtam (végképp nem szoktam), Marci felkeltett, zsibbadó lábbal visszatámolyogtam (ez elfogadható) és út közben egyszerre fogott el a szédülés és a hányinger (egyszerűen példátlan).

És azóta folyamatosan figyelem magam. Fáj a fejem? Mellékhatás? Szúr a kontaktlencsém? Mellékhatás? Sokszor iszom? Mellékhatás? és így tovább és tovább és tovább és tovább. 

Ne kelljen gyógyszert szedni. Lehetőleg nektek se.

Szomorú vagyok

 Nem, nem örülök ennek, nem örülök, hogy egyre melegebb van, szűnik a fagy, nem tudok örülni a tavasznak, pedig már vettem vetőmagokat is, de úgy sem, még a kertnek sem tudok örülni egyelőre, a nyitnikéknek, a madárfüttynek, annak, hogy már világosban bringázom haza. Kérem vissza a telet, a szigorú kontúrú, éles fényű napokat, a párás levegőt, a zúzmarát, kérem vissza a hideget, a fagyott tavakat. Azt írják mindenhol, harminc éve nem volt ilyen hideg tél - ha a legközelebbi is harminc év múlva lesz, hetvenévesen fogom átkorcsolyázni a Balatont?

Nem én akartam

Én tényleg nem akartam lemenni Balatonra a múlt hétvégén. Mert minek, ugye, a jég olvad, korcsolyázni nem lehet rajta, akkor meg? De aztán csak úgy alakult, hogy lementünk mégis, voltunk Siófokon, ahol már jó méteres vízsáv választotta el a partot és a jeget. És aztán átmentünk Fonyódra, megnézni, hol is csúsztak át a Balatont, és én még nemigen láttam ilyen gyönyörűnek a tavat. A jegére nem mertem rámenni, pedig szilárdabbnak tűnt, mint Siófokon, néhányan koriztak is, de nyúl voltam hozzá, és aztán hiába mondta a szembeszomszéd F. bácsi, hogy vastag az még, gondolom, a Balaton mellett eltöltött hetven évével ő jobban látja, hova szabad lépni, hova nem, mint én. Aztán ettünk a kolbászfesztiválon kolbászt, én hagymás vért is, pókerarccal fizettem 600-600 Ft-ot két krumplispirálra. Aztán megnéztük a házat, megtekintettük az elfagyott, majd kicserélt vízórát, voltunk I-nál, és megígértem, ha lesz még Balaton-átcsúszás, hát együtt megyünk rá, szerzek nekik korit is valahonnan. Vasárnap meg gondoltam, nézzünk át Füredre, úgyis annyit olvastam róla, milyen rongyrázás ment ott 150 éve.

Mintha egy másik országban jártunk volna a gólyafészekhez, a kert aljában pöfögő traktorhoz, a háromfogú Pista bácsihoz képest. Hipertrendi boltok, kifogástalanul sminkelt, elegáns nők, vasárnap is nyitva tartó, drága üzletek. És bár szép volt a fasor kopaszon is, szép az apátság tisztán látszó épülete, a gondozott sétány, a kiserdő, remek volt a sütemény a Bergmann-nál, én mégis örültem, hogy a székhelyünk nem itt van. Sosem mernék a szokott ruhámban egy szál papucsban végigcsattogni útban a piacra - már ha van ilyen itt egyáltalán.   

Az erő a királynővel van

Bár tegnap B. csak bepróbálkozott, hogy uszoda helyett ő inkább a H&M-be menne jelmezért a másnapi farsangra, nem talált megértő fülekre. A szülői végére pedig azt is kitaláltam egy alternatív jelmezötletet a rövidnadrágos legófigura helyett, amit már csak az időjárásra való tekintettel is elleneztem. Így aztán M. tavaly használatos Kylo Ren-jelmezét újrafelhasználva B. sakkfigura lett: fekete királynő, csak a palástot kellett kicsit felhajtanom. Jövőre enyhén leengedem, varrok rá ezüstcsillagokat, és Éj Királynőjévé avanzsál majd.

Pesti abszurd

Tegnap délelőtt, mikor a fél város ide-oda csúszkált a három hete az ónos esőre fagyott hóra ráfagyott ónos esőn, a helyi önkormányzat Fb-oldalán sajnálattal tájékoztatott, hogy az egyik korcsolyapálya áramszünet miatt nem üzemel. (Útban a _másik_ koripálya felé vettem észre, nyilván.)

a kakukktojás

B. osztályfőnöke az egyik legmegbecsültebb pedagógus a nevelőtestületben. (Szerintem a nimbuszához nagymértékben hozzájárul, hogy férfi.) Nagyon nagy elvárásokkal tekintettem az osztályfőnöksége elé, de eddig semmi extrát nem tapasztaltam. Az iskolában készült fényképeken B. beesett vállal álldogál, nyoma sem látszik a felszabadult, vigyori énjének, amit én nap mint nap tapasztalok. És szerintem a teljesítménye sem tükrözi a valós tudását. Aztán meg úgy érzem, a tanító úrral kölcsönösen ellenszenvezünk egymással. Nem találjuk meg a hangot, amit problémaként jelzek felé, azt rendszerint elbagatellizálja (vagy úgy érzem). És sajnos látom a Fb-posztjait, amire egyáltalán nem vagyok kíváncsi, de le nem tilthatom, hiszen az osztály zárt Fb-csoportjába is rendszeresen posztol. Látom a like-jait, és ha nem vagyok elég erős, hogy uralkodjam a kíváncsiságomon a hozzászólásait is. Ebből egyebek között megtudhattam, hogy a magyar közoktatás kiváló helyzetéről tanúskodik, hogy egész évfolyamok felvételiznek külföldre. És hogy minden a legnagyobb rendben van ez ügyben.
Először eléggé felhúztam magam a poszton, aztán rájöttem, hogy mindez ismét csak az osztályfőnök kivételes egyéniségét, egyedi látásmódját, nimbuszához méltó kreativitását bizonyítja. Hogy mer bátornak lenni, mer különbözni, mer kilógni a sorból. Amikor szülők és tanárok tömegeit mozgatja meg a közoktatás, jó tudni, hogy egyvalaki az ágazatból mégiscsak elégedett az állapotokkal,