2011. február 14., hétfő
- Itt ez a játszótér, hát ez is mi ide, semmi, nézd meg, milyen kicsi! És a korlátok! Hát azok is alacsonyak, pont nem jók semmire, egészen biztosan felelnek meg az EU-szabványnak! Nézd csak meg, drágám, így bármikor kiszaladhat egy kisgyerek a sétálóútra! No de majd elkapják a szülők, hisz azért vannak, nem igaz? - kérdezte tegnap a Kopaszi-gát hatalmas parkjában ősz, vérvörösre rúzsozott ajkú barátnőjét az energikusan lépkedő napszemüveges, idősebb hölgy, és pont sikerült az utolsó pillanatban félrerántanom az előttük békésen motorozó Borbálát, mielőtt egyszerűen legyalulták volna.
2011. február 12., szombat
A tisztaságról
Egészen addig jó ötletnek tűnt kiporszívózni a laptop morzsáktól mindig akadó klaviatúráját, amíg az u betű egy kacér koccanással el nem tűnt a porszívócső mélyén.
2011. február 10., csütörtök
Az eltűnt idő
A papától kaptunk egy nagy csomag szemes kávét, így mostanában Cs. szokott darálni frissen 15-20 dekát, amennyi belefér a tartóba. Tegnap kora délután gyanútlanul nyitottam ki a bödönt, és amint hirtelen megcsapott a friss kávéillat, nem volt konyha, nem volt Óbuda, nem volt V. utca sem, és nem február eleje volt, hanem május, én pedig tízévesen lépkedek a P. úton, rajtam a szép új sárga nyári ruhám, fehér zoknival és fehér szandállal, a késő délutáni nap besüt a közön a sziget felől, kezemben negyed kiló Karaván kávé, félfinomra darálva, megyek haza éppen a kávé-tea boltból, a kis selyempapír csomag melengeti a tenyeremet, még langyos a kávé, ahogy pár perce kizúdult a kávédarálóból, a néni akkurátusan visszatöltötte a sztaniolzacskóba, aztán becsomagolta selyempapírba, és én viszem, és menet közben oda-odadugom az orrom a tasakhoz, és mélyen beszívom a kávéillatot, aztán befordulok az első sarkon hazafelé.
2011. február 9., szerda
A pesszimizmus ára
Borinak folyik az orra. Nem nagyon, csak úgy, ahogy februárban ez szokás. A bölcsiben már másodszor szólnak, hogy rettenetesen taknyos, ezen mindkét alkalommal meglepődtem (őszintén). Az mondjuk nem vitás, hogy éjjelente nyugtalanabbul alszik, mint általában. Én meg rettegek, nehogy elkezdjen jó szárazon, krupposan köhögni. Úgyhogy amikor mára virradóra már negyed egykor felsírt, az első álmomból felébredve arra következtettem, legalább 3-4-szer kel majd, jobb, ha ott maradok mellette. Bori ezek után hang nélkül átaludta az éjszakát, így reggel negyed nyolckor, kifacsart tagokkal, macskásan ébredhettem arra, hogy Bori áll az ágyban, és hozzám beszél, és hogy fázik a derekam, mert megint lecsúszott rólam Marci gyerektakarója.
2011. február 7., hétfő
Az árnyékos oldal
Végre süt a nap, csivognak a madarak, lágy szellő borzolja a fák még kopár ágait. Hónapok óta erre vártam. Minden amellett szól - az időjárás részéről legalábbis -, hogy ez lesz az én napom. Nos, az alábbiak miatt mégsem lett az.
Bori reggel negyed hatkor ébredt. Inkább teljes, mint félkómában konstatáltam, hogy még tök sötét van, és automatikusan átszállítmányoztam a nagyágyba. Ahol viszont nem aludt el. Úgy tíz perc forgolódás után kitalálta, hogy szomjas. Jó, az apja már indult is vízért. Ám mire visszatért, kezében a tele pohárral, a kis hölgy meggondolta magát. TETE!!! - közölte teljes hangerővel, felrebbentve az alvó galambokat az óbudai ablakpárkányokról. Az atyja megadóan indult tejért le a lépcsőn, felvetvén azt a gondolatot, hogy ha leányunk nagyobb lépéseket tesz majd a verbalitás terén, akkor vajon hagymás rostélyost fog-e kívánni egy hasonlatosan alkalmatos időpontban.
Amíg a tejszerző hadművelet odalenn folyt, megkértem Borit, hogy ne másszon le az ágyról, úgyis mindjárt ihat. Merőn rám nézett, majd végig tartva a szemkontaktust, óvatosan learaszolt a matracról, és elindult kifelé a szobából. Sajnos itt szaladt be a madzag, és miután kilátásba helyeztem, hogy ha nem jön vissza, visszaviszem a kiságyba (nem jött), felkaptam, és visszavittem. A következő fél órára boruljon a feledés kíméletes homálya, végül minden diplomácai érzékemet (nincs sok) latba vetve elértem, hogy aludjon a saját helyén mintegy tíz percet. Aztán ismét felébredt, de akkor már úgyis kellett kelni.
Még izzott bennem az optimizmus, nem baj, mondtam, legalább hamar odaér ki-ki oviba, bölcsibe, és lesz időm úszni. Ezzel a tervvel mintegy fél kilenckor hagytam fel, amikor az uszoda előtt megállapítottam, hogy bár van törülközőm, szemüvegem, úszósapkám sőt uszodabérletem is, a fürdőruhám ugyanott lóg a szárítón, mint tegnap este. Nem baj, mondtam, úgyis kell könyvtárba mennem, mielőtt Boriért betérek a bölcsibe, majd bringával megyek, így vagy úgy, de meglesz a napi mozgás.
De ebből sem lett semmi. Részint mert késve indultam a bölcsibe, hiszen mindenkinek akkor jutok eszébe, amikor nem kéne, és ekkor sajnos telefont is ragad, részben mint kiderült, a biciklipumpa Cs.-nál marad, és a csomagtartóban alussza Csipkerózsika-álmát.
Nem baj, gondoltam már kevesebb meggyőződéssel, gyorsan benézek, Bori a reggeli cirkusz után biztos alszik, én meg megjárom, míg Bori alszik, és még mindig visszaérek a bölcsibe. Nos, nem. A gondozónők megkértek, maradjak, ki tudja, mikor ébred Bori. Így mintegy másfél óra adatott, hogy a bölcsődei váró lilliputi padján hétrét görnyedve L. törülközőjén dolgozhassam (ha elkészül, remélem egy kegytárgynak kijáró tiszteletben részesül és csak vallásos áhítattal nyúlnak hozzá holdtölte idején).
Mindezek folytán a könyvtárba Borival indultam el, aki fizikai erejét zsengének ítélte az előtte álló hosszú és viszontagságos úthoz, tehát nagyrészt cipeltette magát.
A végén kifejezetten megkönnyebbültem, amikor hazaértünk, és bejöttünk a házba a gyönyörű napsütésből.
Bori reggel negyed hatkor ébredt. Inkább teljes, mint félkómában konstatáltam, hogy még tök sötét van, és automatikusan átszállítmányoztam a nagyágyba. Ahol viszont nem aludt el. Úgy tíz perc forgolódás után kitalálta, hogy szomjas. Jó, az apja már indult is vízért. Ám mire visszatért, kezében a tele pohárral, a kis hölgy meggondolta magát. TETE!!! - közölte teljes hangerővel, felrebbentve az alvó galambokat az óbudai ablakpárkányokról. Az atyja megadóan indult tejért le a lépcsőn, felvetvén azt a gondolatot, hogy ha leányunk nagyobb lépéseket tesz majd a verbalitás terén, akkor vajon hagymás rostélyost fog-e kívánni egy hasonlatosan alkalmatos időpontban.
Amíg a tejszerző hadművelet odalenn folyt, megkértem Borit, hogy ne másszon le az ágyról, úgyis mindjárt ihat. Merőn rám nézett, majd végig tartva a szemkontaktust, óvatosan learaszolt a matracról, és elindult kifelé a szobából. Sajnos itt szaladt be a madzag, és miután kilátásba helyeztem, hogy ha nem jön vissza, visszaviszem a kiságyba (nem jött), felkaptam, és visszavittem. A következő fél órára boruljon a feledés kíméletes homálya, végül minden diplomácai érzékemet (nincs sok) latba vetve elértem, hogy aludjon a saját helyén mintegy tíz percet. Aztán ismét felébredt, de akkor már úgyis kellett kelni.
Még izzott bennem az optimizmus, nem baj, mondtam, legalább hamar odaér ki-ki oviba, bölcsibe, és lesz időm úszni. Ezzel a tervvel mintegy fél kilenckor hagytam fel, amikor az uszoda előtt megállapítottam, hogy bár van törülközőm, szemüvegem, úszósapkám sőt uszodabérletem is, a fürdőruhám ugyanott lóg a szárítón, mint tegnap este. Nem baj, mondtam, úgyis kell könyvtárba mennem, mielőtt Boriért betérek a bölcsibe, majd bringával megyek, így vagy úgy, de meglesz a napi mozgás.
De ebből sem lett semmi. Részint mert késve indultam a bölcsibe, hiszen mindenkinek akkor jutok eszébe, amikor nem kéne, és ekkor sajnos telefont is ragad, részben mint kiderült, a biciklipumpa Cs.-nál marad, és a csomagtartóban alussza Csipkerózsika-álmát.
Nem baj, gondoltam már kevesebb meggyőződéssel, gyorsan benézek, Bori a reggeli cirkusz után biztos alszik, én meg megjárom, míg Bori alszik, és még mindig visszaérek a bölcsibe. Nos, nem. A gondozónők megkértek, maradjak, ki tudja, mikor ébred Bori. Így mintegy másfél óra adatott, hogy a bölcsődei váró lilliputi padján hétrét görnyedve L. törülközőjén dolgozhassam (ha elkészül, remélem egy kegytárgynak kijáró tiszteletben részesül és csak vallásos áhítattal nyúlnak hozzá holdtölte idején).
Mindezek folytán a könyvtárba Borival indultam el, aki fizikai erejét zsengének ítélte az előtte álló hosszú és viszontagságos úthoz, tehát nagyrészt cipeltette magát.
A végén kifejezetten megkönnyebbültem, amikor hazaértünk, és bejöttünk a házba a gyönyörű napsütésből.
2011. február 3., csütörtök
Zoo Óbuda
Ami a kötelező köröket illeti, Bori már nagyjából többé-kevésbé tisztában van az állatokkal. A tyitya, pipi, hal és a vava persze alap, de már megy a bárány (beebee), a kecske, a csacsi és a többi háziállat. A helyi viszonyokat tükrözi, hogy a tyinke is megy, az ablaküveghez tapadva, a leszállt egy az etetőre. Az pedig a kártevőkkel szemben elszenvedett kudarcom jelzi, hogy ha néha-néha egy kis árny vitorlázik át a szobán, úgy fejmagasságban, Bori felkiált: mo! mo! és tapsol a feje fölött.
Nnnnna
Talán már látszik a fény az alagút végén: a kórházazásnak vége, az egészség-betegség kérdésben tisztul az ég (egyelőre legalábbis), és jövő héttől talán elkezdhetek úszni járni, ha Marci kilábal a (szerencsére igen enyhe lefolyású) vírusfertőzéséből, és ha Bori sem nyal be semmit. Talán még fodrászhoz is eljutok, a kozmetikus még túl merész álomnak tűnik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)