Nyilvánvaló naivitásomat mutatja, hogy megrökönyödöm

Az Országos Magyar Maceratartó Egyesületnek hivatalos levelet írok, szépet, mert a közigazgatásban pallérozódtam magam is, és tisztelettel felteszek öt-hat kérdést a magyar macerálók helyzetéről a készülő cikkemhez. Sok maceráló él Magyarországon, a magyar macerata elismert termék, nagy része exportra megy, támogatást is kapnak rendesen. A maceratartást ugyanakkor számos környezeti tényező nehezíti, mondhatjuk, az ág is húzza szegény kis macerákat, pedig tevékenységük ökológiai szempontból is fontos.

A téma tehát szerteágazó, én ugyan nem vagyok egy maceraszakértő, de elég jól kiművelem magam. A levelem a kérdésekkel elküldöm pénteken, kiemelve, hogy természetesen személyesen, telefonon is állok rendelkezésre.

Válasz nem érkezik.

Szerdán felhívom az egyesületet, tapintatosan érdeklődöm, megkapták-e a levelem. Az adminisztrátor szavamba vágva közli, hogy elküldte elnök úrnak. Megkapom elnök úr telefonszámát, azzal a figyelmeztetéssel, hogy elnök úr nem szokott emaileket olvasni, úgyhogy valószínűleg fogalma sem lesz arról, ki vagyok. És elnök úr minden bizonnyal a maceráinál van, és akkor nem fogja felvenni a telefont.
A tüskés modorú asszonynak igaza lesz, elnök úr nem veszi fel, viszont természetesen vissza sem hív.
Ma ismét megpróbálom elérni. Egyszer kicsöng, egyszer foglalt. Aztán egyszerűen kikapcsolja a telefont.
Felhívom az egyesületet ismét, ugyanvajon mikor kereshetem elnök urat.
Kedden.
Kedden mikor.
Délelőtt. "Ha bejön, itt lesz, keresheti" - hangzik a dodonai válasz. Aztán levágja a telefont.

Mondanom sem kell, hogy a maceratartó egyesület közpénzen működő szervezet. Egyik feladata, hogy marketingelje a magyar macerát idehaza is. Ennek alapvető része lenne a kapcsolattartás a maceraügy iránt érdeklődő újságírókkal.
Azt nem feltételezem, hogy az agrárszektorban mindenki paraszt tahó.
Mert a macerásbácsi és a fia a piacon kedves volt, aranyos és készséges. És örültek az érdeklődésnek.