Stuck in a rut

Minden hetem ugyanúgy pereg. Járok fogorvoshoz (még mindig, és még nem látom a végét), bevásárolni, néha egy-egy gyerekért edzésre. Snitt.

Napközben verem a gépet. 

Snitt.

Időnként jön a hír, hogy valaki - B. barátnőjének az apja, M. csapattársa - covidos, ilyenkor kicsit aggódunk. Aztán abbahagyjuk. 

És néha nem lehet tudni, mi mire jó. Például az október végi szfv-i edzőtábor egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, hiszen az egész országból összegyűltek a játékosok, Pécstől Debrecenig, és persze nyilatkozni kellett, hogy senki nem fertőzött, és tünetet meg pláne nem mutat, de na. És M. végül csak ott szedett össze egy takaros agyrázkódást, pedig az arcvédő is rajta volt, de így is csúnyán vérzett az orra, és hányingere volt és napokig szédelgett. Persze edzésre se ment még pár napig itthon, és így pont nem találkozott vagy 10 napig azzal a csapattárssal, aki aztán hamarosan le is robbant, mint kiderült, coviddal. 

Snitt.

Mi még? Talán, hogy felhívott két napja egy női hang, bemutatkozott, ő vette át a munkámat az előző munkahelyemen nyár végén, és nagyjából most érkezett el oda, hogy nehezen boldogul, vajon milyenek voltak a tapasztalataim. Ahogy mintegy másfél órán keresztül taglaltam a több mint öt év alatt összegyűlt élményeimet, éreztem, ahogy kezd visszakúszni a gyomromba az a jól ismert feszültség, és nem tudott nem eszembe jutni K., akinek még mindig ott van a száma a telefonomban, aki mindig engem hívott, naponta akár többször is, ha bántotta valami az igazságérzetét, márpedig sokszor bántotta, és a legtöbbször jogosan, akit csak én ismertem személyesen, mert más nem ment fel hozzá bemutatkozni, ő pedig mozgásában korlátozottként nem tudta segítség nélkül elhagyni a lakását. Elköszöntem tőle is március végén, aztán pedig, már májusban, egy ismeretlen számról csöngetett meg a férje, hogy elmondja, K meghalt hétfőn. Szerda volt, kora délután, ültem a fiam szobájában, és csak dadogva tudtam részvétet nyilvánítani, aztán hallgattam, hogy persze, minden úgy ment abban a hónapban is, mint szokott, rengeteg gép előtt üléssel, éjszakázással, felborult bioritmussal, a meló mellett megszaporodott házimunkával, és persze a szokásos csúszással, csütörtök esti 6 óra helyett szombat reggeli leadással, közte a szokásos kialvatlansággal, aztán vasárnap K már nem volt jól, hétfőn pedig kifejezetten rosszul is lett, és mire kiért a mentő, már nem tudták megmenteni.