Ezek a mai fiatalok

Időről időre szoktak lenni gyakornokok nálunk, ami nagyjából úgy néz ki, hogy jönnek a lányok-nők (mindegyik gyakornokunk nőnemű volt eddig), és harmatos szemmel bizonygatják, hogy életükálma, és csakisezállhozzájukközel, és sosegondoltákvolna. És én el is hiszem mindezt, egyrészt mert ez a munka nekem is életem álma volt, másrészt mert tényleg látom a szemükön, hogy amikor bejönnek az irodába, ahol csak a falra tapadva lehet elmenni az íróasztalok mögött, hogy tényleg nem gondolták volna. De azért persze bepréselődünk, a főnököm elregéli-dörmögi-duruzsolja a miastájszot, aztán a harmatos szemű illetőt általában megkapom én.

Volt egyszer erről egy komoly vitám Kisgöndörrel, miszerint feleslegesek-e a gyakornokok (akkor éppen volt velünk egy igen arrogáns kis ránk szabadított gyakornok, aki húszperces ismeretség után nekem szegezte a kérdést, mégis, miből futja nekem búvárkodásra). KG, aki maga is volt gyakornok, a rendszer pártját fogta, én meg ekéztem. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és bár nem tagadom, hogy biztos vannak talpraesett és rátermett gyakornokok (mint ahogy nem kétséges előttem, hogy Kisgöndör ilyen volt), sajnos a műfaj továbbra sem a szívem csücske. Nem tartom magam rossz pedagógusnak (matekjegyek! D. pótvizsgája, majd évvégi jegye!), de szegény gyakornokokhoz nincs türelmem. Nem értem, mit nem értenek, ha - egyszer - elmondom, hogy nem érzik, hogy nem látják. És amíg tanítgatom őket, meg amíg kínlódnak a feladattal, meg javítgatuk a produktumaikat, már háromszor kész lennék az egésszel.
De eddig, úgy négy-öt esetben végül is pozitív volt a mérleg. Tanítgattam őket, dolgozgattak, elkészültek, a mű olyan lett, amilyen (elfogadható), szerintem a végeredmény nem vált senkinek a szégyenére, és hát... hát valószínűleg belelátva a favágós részbe, már nem feltétlenül életükálma ez.

Aztán jött a háromnevű lány.

Kedves volt, kicsit megszeppent, de fiatal kora dacára elképesztő referenciákkal büszkélkedhetett (de ezt is szerényen tette), és jó ötletei voltak. Kicsit meg is könnyebbültem, hogy talán-talán, most egyszerűbb dolgom lesz, mint eddig volt.
Összefoglaltam neki emailen a teendőket, tudnivalókat, és mivel éppen szabadságra távmunkára mentem, megírtam a telefonszámom, hogy mikor hívjon fel.
Nem hívott.
Megírta, hogy nem találja a telefonszámomat, de másnap hívjam fel. Ellenőriztem, a szám ott volt a levél alján, de előfordul az ilyen mindenkivel, gondoltam, felhívom másnap.
Felhívtam, elismételtem mindazt, amit leírtam korábban (újdonságnak hatott), és megállapodtunk, mikor várhatok tőle (jó egy hét múlva) már valami értékelhetőt. Ennek alapján megbeszélünk úgy tíz nap múlva, hétfőre egy irodai konzultációt, amelynek keretében/amely után véglegesre csiszolhatjuk a produktumát. Elköszöntünk.
A megbeszélt időben nem kapok semmit. Másnap sem. Írok a háromnevűnek, türelmet kér, most jött vissza D-Európából, jetlegje van, küldi a levelet.
Küldte is. Péntek délután. Csatolmány nélkül.
A csatolmánnyal tunningolt levél vasárnap este érkezik meg.
Kinyitom.
A következő másfél órámban megállom, hogy ne javítsam ki a gyermetegnél gyermetegebb, legfeljebb a középiskolás diákoktól elfogadható hibáktól hemzsegő alkotást, ugyanakkor rámutatok ezen hibák tömegére, és ekképpen visszaküldöm.
Válasz érkezik, hétfőn nem lenne értelme a konzultációnak, de javít, és kedden jön: konzultálunk, javítottat csiszolunk, véglegesítünk.
Kedden jön. Hol a munka, kérdezem. Munka nincs, nem javított. Hát akkor mire gondolt, kérdeztem már emelkedő hangon, határidő közeleg, azt hittem, gördülékenyebb lesz a munka ilyen tapasztalattal és referenciákkal, ez neki ujjgyakorlat lenne, mi a gondja, miért nem készült el több mint két hete?

Harag, Düh. Hárítás. Nem jeleztem vissza. Miért keresett volna? Nem igaz, hogy nem veszi komolyan, nem igaz, hogy akkorra ígérte, nem igaz, nem igaz, nem igaz.

Csak azért nem köszöntem el tőle ott és akkor, mert megsajnáltam. Mert magamat láttam benne, a magam indulatait, amikor lefagyok, dühöngök, és úgy érzem, igazságtalanul bántanak.
Úgyhogy beszéltem hozzá, sokáig, míg fel nem engedett, hazament szépen, és másnap elhozta az újraalkotott feladatot.
Kinyitottam.
És ott volt benne minden hiba, változatlanul, amire felhívtam a figyelmét, hogy így ne.
Leültettem.
Kijavíttattam.
Mindent.
És hozzákezdhetett a gyakornoki feladat második, csak az irodában elvégezhető részéhez.
Órákig birkózott vele.
Fél ötkor felállt, hogy nincs kész, de orvoshoz kell mennie, de hat után vissza tud jönni.
Mondtam, hogy ne tegye, én azt nem várom már meg, este hat után már valahol máshol szeretnék lenni, nem az irodában.
Felállt, és elment.
Úgyhogy kijavítottam, kiglancoltam, formára igazítottam, ellenőriztettem az arra illetékesekkel, és a kész produktumot mutiba elküldtem a háromnevű kislánynak.

Aki azt se mondta azóta sem, hogy bikmakk.
Úgy döntöttem, a következő gyakornokot a főnökömre hagyom.

De a dolog, amiért ilyen hosszan leírtam ezt az egészet, azóta sem hagy nyugodni. Amikor én voltam hamvas pályakezdő, és akartam egy munkát, akkor melóztam vele. Kapartam érte. Elolvastam rendesen az emaileket. Betartottam a határidőket. És ha valamit elszúrtam, bizonyosan nem kentem át a felelősséget a mentoromra, hogy ő a hibás. Ez lenne a generation gap?