Már szürkült, amikor leszálltam, és beültem az autóba, aztán amikor letértünk a sztrádáról, mintha a semmibe mentünk volna, néptelen városokon át, sehol egy lelket nem lehetett látni, csak mentünk és mentünk hegynek fölfelé, amíg az út is elfogyott.
Másnap reggel birkabégetésre keltünk, és minden csupa zöld volt, a magas feszültségű vezetékre azt hittem, a sífelvonó drótpályája.
A kisvárosban nem kellett soká keresgélni, találtunk persze a nézőtéren ismerőst. Nem vagyok valami érzelgős alkat, de amikor - számomra váratlanul - megszólalt a himnusz, és az én gyerekemnek is szólt, nehéz szavakba önteni, mit éreztem. És olyan volt az a pár nap, mint egy üveggolyó, vagy mint egy hógömb, háttérben a nagy hegycsúcsokkal - eltettem én is úgy, amint B-nak tanácsoltam: tegye el emlékbe azt, ahogy állunk a langymeleg Balatonban a tök sötétben, és nézzük a fejünk fölé fellőtt tűzijáték-petárdákat.
És mire visszaértünk Balatonra, ősz lett kicsit: hullottak a levelek a fákról, de még kicsi és kemény az alma. Lett négy fürt szőlő is, és beköltözött már a konyhába egy egér (remélem, sikerül megfogni, vagy kiköltözik). A víz hideg volt már tegnap délután, a fejemet sem dugtam bele a Balatonba, még nyitva a lángosos, de már nem kellett órákig sorban állni. A kishattyúk egyedül úszkálnak, nem fér el a spájzban a polcon a baracklekvár és a sok befőtt, a fehér kiscicákból növendék macskák lettek. Már nem ettek meg a szúnyogok a vízparton, amint a hullámok locskolását hallgattam, és a minden lébe kanál horgász bácsi monológját. Búcsúzóul még vettem négy kiló barackot a harcias bajuszkájú barackos nénitől (öt évvel idősebb csak nálam); ki tudja, mikor jutunk le legközelebb.
