Régimódi vagyok, a vezetés sajnos nem az

A pozitivizmushoz fűződő, tehát erősen 19. századi a gondolat, hogy a tudományos fejlődés jobbá teszi az életet. A 20. századi történelem erre ugyebár rendesen rácáfolt, én azonban naiv vagyok, és hajlamos vagyok igenis hinni az előző tézisben - azzal kiegészítve, hogy a természet- és társadalomtudományok megfelelő elegye képes jobbá tenni a jövőt/mindennapokat. Szóval az életet. A 21. században is.

Ha már lélekbúvárlás, legyen kövér

Nem szép dolog, de gyakran előfordul, hogy a szakmai céljaim érdekében az ismerőseim/barátaim segítségét-tanácsát kérem. A témák rendkívül szerteágazóak, a hidegháborús hírszerzési adó-vevő készülékek működ(tet)ési elvétől kezdve a gyors hátbaszúrás kivitelezési módján át Jézus messianisztikus hitével bezárólag elég széles a skála (valamennyi megtörtént eset). A múltkorjában épp B. barátnőjének kérdezgettem az apukáját a hobbijáról, akiről tudtam, hogy coach. A lányok játszottak, én gazoltam az ágyásom (kicsit az apuka is besegített, de látszott, hogy nem terepe az agrárium), és megosztottam vele a kételyeiemet a coachinggal mint fogalommal kapcsolatban némi tyúkhúr és pitypanggyökér között. Az apuka pedig, miközben elültettem többsornyi borsót, nagyon érzékletesen elmagyarázta, mi mindennel fordulnak hozzá a kedves ügyfelei. (És a retket is elvetettem).
És azóta ott motoszkál a gondolataim között, hogy ez nem is elvetendő dolog (a retekkel ellentétben).
Hogy lehet, hogy nekem is jól jönne néha ilyesmi.
Ha a világot aki szerintem rászorul nem tudom lélekbúvárhoz utalni, nekem lehetnének fogásaim rá, hogy bizonyos helyzeteket kezeljek.
Hogy más perspektívából lássam a helyzetem. Vagy csak elég lenne egy kis idő, hogy összeszedjem a gondolataimat, rendszerezzem a dolgokat?
Hm.
Még szokom a gondolatot.

Feketeöves mester vagyok

Fogalmam sincs, mikor kezdődött, szépen lassan alakult ki. Vagy néha sikerült elhagynom. De most egy ideje megint küzdök vele.

Nehézkes

Most valahogy minden, nincs sikerélmény (illetve de: a főnököm gratulált az egyik nagyobb projekthez, amitől annyira meglepődtem, hogy alig tudtam megköszönni), mindennel elcsúszom, mindent elfelejtek, kapkodok össze-vissza.

Ma este legalább a retkeimben vigaszt találtam.

Az előző részek tartalmából

Amikor megkapom a kerdest, mennyit utazunk, az igazsághoz híven azt szoktam válaszolni, hogy nem eleget. Az utóbbi időre ez nem igaz: két hét alatt három, egymástól nagyon különböző országban jártam, volt, hogy csak aludni (és csak négy órára) értem haza. Meg tudnám szokni, mit mondjak.

A jövő itt hever előttünk

Nem én: - ...és persze úgy volt, hogy a négynapos ünnepen nem lesz edzés, de tegnap jött a telefon, hogy készüljünk, mert 11-kor kezdenek.

Én: - Úuhh...

Nem én: - Május végén lesz az országos döntő, addig ez megy.

Én: - Aha... és akkor esetleg pünkösd hétvégéje, ha jó lenne... lemehetnénk Balatonra, levinnenk B-t, a fiúk olyan jól érzik magukat együtt...

Nem én: - Ha nem lesz edzés, nagyon jó lenne... köszönjük.

Edző: - Pünkösd? A rá következő hétvégén lesz a döntő? Akkor lesz edzés a pünkösdi hétvégén B-nek. Az előtte lévő hétre kikérjük a gyerekeket az iskolából. Napi két edzés lesz azon a héten. Igen... hát jövőre ez lesz a menetrend M csapatának, ha eljutnak. 

Én: Jééézusom....

M: Jesssssz!