Szezonzáró

Nehezen indultunk neki a vasárnapnak. Nem húzhattuk tovább, le kellett menni kifizetni az egész éves fűnyírást, összerakni a homokozót, elzárni a vizet. Lezárni a szezont. Már előre megállapodtunk, hogy igazából nincs kedve senkinek sem lemenni, de kell, nincs mese. Nem magunkat jól érezni megyünk, hanem dolgozni. 

Aztán amint befordultunk az utcába, jött szembe I., és nevetett, kérdezte, nem csuklottunk-e tegnap, mert emlegettek, hogy most kellene itt lennünk, a disznóvágáson. És menjünk át feltétlenül. Az átmenésből ott ebédelés lett, a frissen készült kolbásszal és hurkával, a három malac zsírjából még sült kinn az udvaron a tepertő. Aztán kipakoltam a spájzot, kilapátoltuk és bezsákoltuk a homokozóból a homokot, még idén utoljára végigsétáltam a virágoskerten, de nem volt szívem kihúzkodni a már fagy ütötte rézvirágot, a napraforgókórót, viszont megcsodáltam a körülményekkel dacoló büdöskebokrokat és minden valószínűség ellenére októberben virágot bontó magányos sarkantyúvirágot. Néztük a rózsaszínen lenyugvó napot, ami már teljesen más utat jár be, mint nyáron. Figyeltük, amint a gyerekek már nagykabátban rohangálnak az árokparton visítozva. És nehezünkre esett elindulni, de aztán mégiscsak összepakoltunk mindent, kiraktuk a házból a cingár kölyökből zömök macskává cseperedett Micót, akit már nemhogy cserkészni kell, ha meg akarjuk simogatni, hanem ő maga jelentkezik megérkezésünk után pár perccel, szemrehányóan nyávogva. Cs. elzárta a vizet, bepakolta a kocsit, elköszöntünk I-től, L-től és Zs-től, megköszöntük a nekünk csomagolt disznótorost, amit hat üveg saját baracklekvárral viszonoztam (mókuslét rulez!). 

Még mielőtt kiértünk volna a sztrádára, megnéztem, március 15., amikor legközelebb lejövünk, hosszú hétvége lesz. Már csak négy hónap. Ha addig nem esik le a nagy hó. Mert akkor megnézzük azt is, milyen a téli Balaton.