Élni tudni kell

Szabadságom első napján kora reggel Bori belehányt a markomba. Aztán hozzám akart bújni, de gonoszul a vécécsésze felé irányítottam. És milyen jól tettem.
A reggel folytatásaként még kipucolhattam a cipőtalpába beragadt tenyérnyi kutyaszart.
Valahogy nem kapott el a karácsonyi hangulat.

Vééééér

- Anya, anyaaaa!
- Igen, Borikám?
- Mesélj nekem a vééérrrőőől...
- Mit meséljek még? Megvan! Hallottál már a vércsoportokról?
- Azok olyan helyek, ahová a kis postások, meg a kis katonák járnak, mielőtt felnőnenek? Mint ahogy mi az óvodába csoportokba járunk, anya?

Hihetetlen, mit ki nem hoz az emberből a közszolgálat

Hát persze, hogy lehúzott az idei jutalomlistáról. Kiabáltam (nyitott ajtónál, hogy más is hallja), aztán rávágtam az ajtót. 

Utánam jött. Magyarázta. Érveltem. Fülén be, fülén ki.

És egyszerre rájöttem, hogy tökéletesen felesleges tépni a számat. 

Új bejegyzés "A világon az én gyerekeim a legokosabbak" témában

- Anyaaaa!!! Anyaaaaaaaaaaaaaaaa!!!
- Igen, Borikám?
- Anya, mesélsz nekem a vééééérrrőőőől??
- A vérről?
- Igen.
- De hát már meséltem. Mondd el, mire emlékszel belőle.
- Hát hogy a vérben vannak pici vörös postások, akik a táskájukban szállítják az oxigént. Az egy gáz, a levegőben van. És attól lesz piros a vérünk. Ugyanazért, mint a rozsda. És vannak a pici piros postások mellett a fehér katonák, azok meg megvédenek minket a kórokozóktól. Mint amilyenek a bacik. De nem minden baci ám kórokozó, anya!