Rosszkedvű poszt

Nem akartam évértékelőt írni 2009-ről, de nem tudom megúszni. Azért nem akartam, mert annyi vacak dolog történt, hogy felsorolni sincs kedvem. De mégis számba veszem őket, mert enélkül nem fogok tudni visszatekinteni 2010-re se majd.

Először a pozitívumok.
Megszületett Bori. Mindenki (többé-kevésbé legalábbis) egészséges. Nem történt velünk baleset, nem törték fel a lakást, az autót, Ordacsehit.

Aztán a szarságok.
Májusban tudtam meg, hogy a lapot vagy becsukják, vagy eladják. Nem szólhatok róla senkinek, vagy minimum egymilliót perkálok kártérítésként a kiadónak. Nem szóltam, nem szóltam (legszívesebben a nádnak legalább elsusogtam volna, mint az egyszeri borbély), de nagyon nehezen álltam meg. Iszonyúan aláás mindenféle kapcsolatot, amikor az ember magát figyeli, elkottyint-e valamilyen titkot.
Végül persze nyilvánosságra került, ez valószínűleg a jobbik megoldás, hogy a lap legalább megmarad. Mégis, azóta is nehezen emésztem a történteket. Sokat morfondíroztam rajta, mi zavar ennyire? A pénz? Biztos az is, nem mindegy, hogy a korábbi fizetésem felét sem kapom meg, de ezt még lenyelném valahogy. Eddig sikerült valamennyit félretenni, nagy igényeim nem voltak eddig se, utazni Bori miatt amúgy se tudnánk még. Józanul belátja az ember, hogy eddig tartottak a bő esztendők, most szűkebbre kell venni a nadrágszíjat.
Igazából nem a pénznél sokkal jobban zavar a butaság. Nem tartom magam valami nagy elmének, nem fogok valószínűleg Minőségi Újságírásért díjat kapni, és azt hiszem, elég türelmes vagyok. De azzal már nem tudok mit kezdeni, ha mindent hatszor kell elmondani, és minden eredmény nélkül, csak szaladnak a hetek, utána meg megy a kapkodás, hogy Jajistenem, nem volt rá időnk. Nem tudok mit kezdeni azzal, ha csak a szájalás megy, de nem történik semmi, a sok és azt lehetne, hogy...? kérdésre ötszázszor feleltem, hogy mindent lehet, megtaláljuk a formát hozzá, ha már itt van hozzá az anyag, a pénz, a szerződés. Ha itt van... mert ezek nem érkeznek meg.
Nem tudok azzal mit kezdeni, ha el kell magyarázni nem újonc, friss kollégáknak, miért kell megvárni a lap megjelenését. Nehezen viselem, ha naponta többször nekem mint harmadik félnek email váltásokat kell értelmeznem.
Emellett önállóan készítsek el egy színvonalas gyerekmagazint, segítség nélkül, úgy, ahogy legjobb tudásom szerint képes vagyok rá, nulla pénzből. Nem tudom, meddig tarthat ez így, mikorra javulnak a körülmények, illetve meddig bírom cérnával.
Jól tettem-e hogy igent mondtam még ősszel a folytatásra, immáron az új helyen? Egyelőre közel sem vagyok biztos benne. Sokkal inkább úgy érzem, jobb lett volna, ha maradok a seggemen, játszom Borival, viszem a háztartást és legfeljebb nem rólam mintázzák majd az élmunkás szobrát.

Nyáron meghalt I. bácsi. Már nagyon régóta nem volt részese az életünknek, de a halálával eldőlt, hogy mindhárom unokája legfeljebb elbeszélésekből fogja ismerni. A lányokat soha nem is nézte meg, Marcival talán háromszor találkozott. A saját gyerekeit sem akarta látni, csak szemrehányásokat tett nekik. Bár meglehetős jómódban élt, maradt utána kb 1M mínuszos bankszámla, és egy eltitkolt/elfeledett szőlő valahol, amin állítólag van vmi brutális hitel. A többit M. ügyesen kiszervezte a hagyatékból. Ahogy I. bácsi életében gyakorlatilag kitagadta a két nagyobb gyerekét, úgy tagadta meg halálában is őket.

Az élet nagy kérdései

Hogyan tudja a bruttó 2,5 fogú lányom (két fog lenn, 2x0,25 fenn) alvás közben a fogát csikorgatni?
Miért retteg a szuperértelmes 4,5 éves fiam a gomboktól?
Miért a lottó ötössel egyenlő a valószínűsége annak, hogy sikerül normális, fogyasztható fűszerezésű lecsókolbászt vásárolni?

Imidzs

Állunk az állatkertben a kazuár kifutójánál.

- Nézd csak, ott van az a csontos izé a kazuár fején, látod, Marcikám?
- Látom, anya.
- Képzeld, nem tudni, miért van az ott, mit csinál vele a kazuár.
- Nem tudja senki?
- Nem.
- Még te se, anya?

Amikről akartam írni, de már nem fogok