2017. november 6., hétfő

Budapest, noir?

Naszóval itt ez a Budapest Noir, meg a belőle készült film, amit nem láttam, és nem is biztos, hogy szeretnék megnézni, mert már most tele vagyok előítélettel.

Én ezt a könyvet szeretem. Nem a bűnügyi szál miatt, vagy akár a cselekmény miatt, de hát Hrabalt se a cselekmény miatt olvasunk, vagy Kafkát vagy Esterházyt sem. Továbbá szeretem a jól megírt történelmi lektűröket, vagy a könnyedebb olvasmányokat, kezdve a Rózsa nevétől át a Sansom-regényekig. És fontos kitétel a jól megírtság: hogy a szereplők az adott korszellem szerint, annak logikája mentén és ne a 21. századi logika és elvek alapján gondolkodjanak, nyilvánuljanak meg, alkossanak véleményt, mérlegeljenek és cselekedjenek. Ha a szerző a történelmi regény mellett dönt, a történelem mellett is dönt, felelősséget vállal, hogy bevezeti az olvasót a kor univerzumába, annak minden celebjével, akkor jelentősnek tűnő konfliktusával, bestsellerével, szellemi áramlatával, illemszokásával, kedvelt ételeivel, politikájával.

Ebből a szempontból a Budapest Noir jó regény. Jók a figurák, plasztikusak, jók a konfliktusok, jó, hogy a szerző ismeri a várost, a szereplők villamosoznak, zsírpapírból eszik a császárszalonnát, tejbüfékbe járnak, a házmesterrel hozatják a zónapörköltet és lefizetik a féllábú trafikost egy jobb cigarettáért. A zsurnaliszta szót én szívem szerint egyszer sem használnám, nemhogy ennyit, sok az álszellemes mondat (bár mivel mindent a főszereplő szemszögéből látunk, ezt betudhatjuk az ő álszellemességeinek is). A nagypapa lekvárfőző megszállottsága nekem túlzott (inkább töltött volna kolbászt, és egyáltalán, _mit_ lehet csinálni annyi lekvárral, arról nem is beszélve, hogy olyan gyümölcsöket is összefőz, amelyek nem is érnek azonos időben vagy októberben, amikor a regény játszódik), és Zsigmond kicsit túl gyakran tárja szét a kezét - még akkor is, ha ez fizikailag lehetetlen. De a harmincas évek "szűk levegője" ott kísért. Óriási és elismerésre méltó munka van a valós szereplők (Hain Pétertől Vécsey Leóig) ábrázolásában; valóban, akár _viselkedhettek volna_ úgy is, mint ott, akkor.

Mostanában sokat beszélgetünk a gyerekekkel a 20. századi történelemről, M. rengeteget kérdez. Nincs olyan család ma Magyarországon, akin így vagy úgy át ne gyalogolt volna a világtörténelem. Ezeknek az éveknek az eseményei a mi személyes sorsunkat is meghatározzák már (felpofozta-e a dédpapát a csendőr? Kuláklistára került-e a család? Érintette-e dédpapát a numerus clausus? Minősült-e osztályidegennek? Elveszett-e az erdélyi, felvidéki birtok? Hányan maradtak a családból a Don-kanyarnál?), egy-egy akkori sérelem vagy előny más irányba kanyarintott sorsokat. Sok-sok ilyen könyv kellene a mostanában oly lelkesen mosdatott harmincas-negyvenes évekről, a választási lehetőségekről, a hazafiakról és a magukat annak vallókról, a háború felé sodródó, sérelmeit dédelgető országról, a mindennapi kis megalkuvásokról és nagy hazugságokról és ordító lózungokról, hogy jobban értsük: kik vagyunk. Nem állítom, hogy ez a lektűr megmondja, de igen alapos bepillantást enged a kisemberek - dédszüleink, ükszüleink - mindennapjaiba. Igen, ilyen a történelem alulnézetből: a legérdekesebb, az a legizgalmasabb, ami a tankönyvekből aztán kimarad, ami a történelemcsinálás boszorkánykonyhájában végbe megy. (Ez egyébként a sorozat legfeszesebb darabjából, a Budapesti kémből érezhető leginkább.)

Aztán a film.
Én örültem, hogy filmet forgatnak a könyvből. Aztán ahogy derült ki sok minden, úgy fogyott a lelkesedésem.
[spoiler]
Amikor nagy csinnadrattával beharangozták a szereplőgárdát, akkor ment el először a kedvem. Oké, sikerkönyvet megfilmesíteni nem feltétlenül nagy rizikó. De olyannyira közhelyes volt a szereplőválasztás, hogy már fájt. Kováts Adél mint nagyasszony? Kulka mint méltóságos úr? Dobó Kata mint Vörös Margó? és komolyan: Tenki Réka mint Krisztina? (Aki a könyvben hangsúlyosan szemüveges és hangsúlyosan grafikus és hangsúlyosan erdélyi szász?) És nem, nem attól kap a normális ember valaki észbe, hogy a barátnője épp zsidó (igen, zsidó, ezzel a névvel, hogy Krisztina!) akinek meg árja, hát néki aztán semmi gondja a fennálló rendszerrel, köszöni, jól van!) Mi lett volna, ha a méltóságos urat mondjuk  Mácsai Pál alakítja? Vagy Kern András? Eperjes Károly? A feleségét meg Tóth Ildikó, Bánsági Ildikó, Udvaros Dorottya? Vörös Margó szerepében Rezes Judit?
Ne akarjunk már mindent mindig megúszni. Akkor kár elkezdeni bármit is, hagyhatjuk nyugodtan a fenébe.






2017. november 5., vasárnap

Semmi meglepő

Néha, saját preferenciáimat elemezve arra gondolok, a kőkorszakban lenne a helyem vagy az amishek között nem vagyok a mai kor embere. Az utóbbi egy hétben semmilyen igényem nem volt FB-ra, emailekre, legszívesebben a telefont se vettem volna fel. És akkor éreztem a legjobban magam, amikor a nyirkos fűben, mocsoktól feketéllő kézzel túrtam a hullott dió után (még az árokba is bemásztam), gyümölcsfát és szőlőt válogattam a kertészetben, aztán elültettük Balatonon, ahová hirtelen felindulásból leficcentünk vízteleníteni, vagy amikor gyalogoltunk a Mátrában, ahová, a körülmények szerencsés összjátékának köszönhetően (M., aki előreláthatólag szabotálta volna a túrázás műfaját, vidékre ment egy többnapos bajnokságra, és végül is nincs értelme szétverni a zuhanytálcát, idő kérdése, mikor szárad ki a fal) szombaton felkerekedtünk Parádsasvárra, és Apc, illetve a közelében lévő áltengerszem megtekintése és egy Mátrafüreden elfogyasztott világbajnok vadpörkölt után oda is értünk, este dézsafürdőt vettünk a szabad ég alatt, ma pedig reggel már háromnegyed 8-kor az erdőben gyalogoltunk. Aztán, bár a mai napra napsütést jeleztek előre a meteorológusok, inkább a ködöt és a nyirkot választottuk, ebből semmit nem tapasztaltunk Galyatetőn, ahol 5 fok volt és 2 méteres látótávolság. A csilliárdokból felújított és tényleg nagyon fancy turistaszállóban ivott kávétól felbátorodva elgyalogultunk Piszkés-tetőig (bár én Parádsasvártól akartam felgyalogolni, de lekettőegyeztek), aztán visszatérve kicsit féltünk B-val egy bazi nagy és engem pitbullra emlékeztető kutyától, aztán _megint_ igen jót ebédeltünk, már nem tudtunk felmenni a Kékesen a kilátóba, és hazajöttünk. Az M3-on tapasztaltak alapján próbálok kevesebbet panaszkodni majd az M7-re.


A hét tapasztalatai alapján a következőkre vágyom:
egy cserépkályhára
egy sparhertra
esetleg egy kemencére
többnapos gyalogtúrákat tenni (eddig a Bükk, a Mátra és a Börzsöny vezet, de valszeg azért, mert nem voltam még a Zemplénben)
egy felfújható kajakra (immár augusztus óta, tehát a vonzalom hosszú távúnak mondható).

nem vágyom viszont továbbra sem macskára a harmadik emeleten; november 1-jén ugyanis keserves nyávogás után egy kismacskát piszkáltunk le Balatonon a szomszéd ház tetejéről. Mint kiderült, a kismacska, testvérével együtt az ajtó előtt töltötte az éjszakát. Még ahhoz is túl kicsik voltak, hogy tudják, érdemes sietni, ha az ember tejet tölt nekik, csak ültek, és néztek cukin egész nap. Az egyik viszonylag barátságos volt, a másik fújt, ha hozzányúlt az ember (mert eltette a küszöbről). Induláskor aztán I. oltalmába ajánlottuk őket, és milyen jól tettük; a szelídnek szerzett gazdát, a fújósat úgy tűnik, befogadják ők; a macska szerény javaslatomra a Majré nevet kapta.

2017. október 23., hétfő

Panaszkodós-dicsekvős

Régen éreztem már ilyen bénának magam.

2017. október 17., kedd

me too

Énszerintem nincs nő ma Magyarországon, akit ne zaklattak volna.
Az nem járt soha buszon, villamoson.

Ha a beszólásokat is zaklatásnak vesszük, akkor nem tette ki a lábát az utcára, nem tekert biciklin.

Zaklattak tízévesen a liftben, tizennégy évesen a Jókai utcai gombfoci szakboltban, találkoztam kamaszként vén perverzzel a Margitszigeten, fiatal felnőttként össze-vissza fogdostak a békávén a tömött villamoson. A liftes embert elküldtem (és visszatekintve, óriási mázli, hogy kiszállt a liftből), a vén perverzt otthagytam. A békávén úgy éreztem magam, mint egy csapdába szorult állat. Azt se tudtam megállapítani, kihez tartozott az a kéz.
Nem gondolom, hogy én voltak a hibás. Sose gondoltam. A liftes sztorinál konkrétan két fonott copfban hordtam a hajam.

A munkahelyeimen nem kerültem ilyen helyzetekbe - azt legalábbis nem számítom zaklatásnak, csak puszta rosszindulatnak, amikor az egyik idősebb férfi kollégám, négyszemközt persze, félreérthetetlenül arra célozgatott, milyen _speciális_ tudásomnak köszönhetően kaptam meg egy jobb állást.

De - a fentiek miatt-e vagy másért? - nem érhet hozzám, csak néhány ember, és - a családon kívül persze - csak kontrolláltan. Nagy távolságokat tartok. Baráti találkozásoknál úgy helyezkedem, hogy ne kelljen puszit adnom. Lehetőleg kezet sem fogok senkivel. Nem járok masszőrhöz, minden testkontakttal járó sportot eleve kizártam. Orvoshoz, ha lehet, nem megyek. Nem tudatosan alakítom így a dolgokat, de nem is maguktól alakulnak így. Nincsenek váratlan érintések.

Még az első komoly munkahelyemen, több mint tizenöt éve egy esti műszakban épp kifelé tartottam egy szobából, amikor egy távoli, jól megtermett férfi kollégám meg akarta fogni a tarkóm. Nem sikerült neki. A legközelebbi pillanat, amire emlékszem, hogy be van csukva az ajtó mögöttem, és a kolléga nincs sehol. Szemtanúk segítségével sikerült utólag  rekonstruálni, hogy abban a pillanatban, amint a nyakamhoz ért, félrecsaptam a kezét, ráordítottam, hogy ne nyúljon hozzám, átlöktem a küszöbön, és rábasztam az ajtót.

Mivel  addig kifejezetten halk szavúnak ismertek meg, eléggé meghökkent mindenki.

Bárcsak tízévesen is így viselkedtem volna. Bárcsak kamaszként is. Bárcsak a villamoson is.
Bárcsak kevésbé nevelnénk engedelmesnek a lányainkat.

Nem az én szégyenem.

2017. október 11., szerda

Vesszen Gárdonyi!

Többféle elméletem van, miérttartittezazország. Például - szigorúan a szubjektív benyomásaim alapján - Gárdonyi Géza miatt.
Én komolyan megpróbáltam megszeretni Gárdonyit. Pedig tudom, a Nagy Könyv szerint az Egri csillagok a legnépszerűbb magyar regény (ami több szempontból is szomorú amúgy). Sajnos ezt a regényt már általános iskolásként sem bírtam, és szent meggyőződésem, hogy pusztán a tehetetlenség miatt maradt kötelező olvasmány cirka 70 évig (a második vh előtt lett az, kitartott a háború alatt, és az után is, ekként rekorder ebben a műfajban, mint az örökös HÖK elnök Szegedről), és mert ha bárki megpiszkálná, azonnal magára vonná a hazafiatlanság, haladóknak: nemzetgyalázás vádját.

De az Egri csillagok régen volt, ugyebár, és nyáron nekiveselkedtem az Ida regényének. Igaz, Gárdonyi személyében igazi gyáva, élhetetlen figurának tűnt, de gondoltam, adjunk neki egy esélyt, és egy tanács alapján kezdtem el ezt a könyvet. Nem kellett volna. Amin feszt felháborodtam megint: a nem is annyira lappangó sovinizmuson, antiszemitizmuson, az áporodott, gőgös keresztény-középosztályi felfogáson, az irgalom, a szolidaritás, valamint változásra / változtatásra való hajlandóság, sőt vágy teljes hiányán. Illetve hogy mindezt pozitívumként ábrázolja a regény. Az már az eddigiekből következik, hogy a legrokonszenvesebbnek beállított két főszereplő, Csaba és Ida milyen ellenszenves: előbbi simán hagyja elúszni a családi vagyont, mintsem türelemre kérje a húgát, vagy hogy lebeszélje, ne menjen hozzá a kártyabolond kérőjéhez (még a saját örökségét is a házaspárra hagyja), hogy aztán egy vállrándítással elintézze a vagyont előre látható módon valóban elkártyázó, immár kétgyerekes sógor öngyilkosságát, azaz a húga megözvegyülését és a két gyerek elárvulását. Ida meg simán egy magát megjátszó, szemforgató hisztis pincsi, aki az apját lenézi, de a pénze, az bezzeg jó neki.


Na jó, mondta a kolléganőm, aki az Ida regényét is tanácsolta, olvassam el a Hosszúhajú veszedelmet. El is olvastam. És ma, a leánygyermekek napján, álljon itt belőle egy idézet, és nem tudok nem arra gondolni, hogy ennek üzenete - a fent felsorolt, számomra elfogadhatatlan értékrend mellett - sajnos igenis hozzájárult, hogy ezérttartittezazország.


"- ...Tegnap is sajnáltam, mikor elment, hogy egyszer se szólítottam szünetelésre. Pihenjen kissé a fejezetek végén. Hiszen ennyi olvasás egyfolytában - szenvedés magának. 
Hálásan nézett rám, és mosolygott: 
- Köszönöm. Nem olyan fárasztó ez nekem, mint gondolja. És ha annyira fárasztó volna is, hogy szenvednék, én nem félek semmi szenvedéstől. 
Hm, milyen hangsúllyal mondta ezt: semmi szenvedéstől. Milyen értelmes szem!! És az a finom mosolygás az ajkán... Ez a leány jobb sorsra született! 
- Nem fél a szenvedéstől? Maga olyan hangon mondja ezt, Ilda, mintha valami nagy ügy előtt állana, amelyben szenvednie kell. 
A parkettre pillogott. Aztán felvonta a vállát, mosolygott: 
- A nők szenvedésre születtek - mondotta kitérőn. - Anyám már kicsi koromban megtanított rá, hogy ne boldogságok folyamatának ismerjem az életet... 
- A maga anyja igen művelt nő lehet."

2017. október 10., kedd

mindenesetre edződnek

- ...és a múltkori meccsen hallottam, miket mondott a *fc-os esdző... hogy ilyen idióták meg olyan idióták... veletek azért M. bácsi nem beszél így... nem hív idiótának benneteket.
- Nem. M. bá egyszerűen lehülyéz.

2017. október 5., csütörtök

hát túlvagyok rajta

Visszatekintve olyan, mintha az egész szeptembert valami buborékban töltöttem volna. Az elején volt egy leadásom, aztán egy maszek, aztán egy másik leadásom, és tegnap sikerült befejeznem egy monstruózus hosszúságú, régóta húzódó maszek melómat. Múlt héten egy nem várt elismerés is ért, aminek örömére immár kénytelen voltam elmenni fodrászhoz és kozmetikushoz is. Igaz, hogy nagyon hiányzott az a kozmetikusnál töltött délután (aki rengeteget sápítozott a bőröm állapota miatt), de most a magam számára is elfogadható végre a megjelenésem.

Sajnos ezzel párhuzamosan kitört rajtam az utazási viszketegség.